Már értem, hogy miről beszélt.. Ahogy a körülöttem lévő emberek próbálnak segíteni, hogy jobban legyen, adják a tanácsaikat, meghallgatnak, segítenek, közben fokról-fokra, szép lassan, de felszakítom bennük a sebeket. És ezért utálom magamat. Most is, áh. Mert így felidéznek velük megtörtént dolgokat, hogy onnan merítsenek tapasztalatot, de ahogy átgondolják, ami velük történt, az nekik fáj - iszonyatosan.. És én ezt nem akarom. Akkor inkább legyek egyedül (na jó, ne), de ez ne legyen.. Nem akarom bántani a körülöttem lévőket, nagyon nem.. Lehet, hogy el kéne zárkóznom az emberektől, egy időre.. Fogalmam sincs. Én ezt nem akarom.. Nem! Az egy dolog, hogy nekem mi mennyire fáj, az meg, hogy én másoknak mekkora fájdalmat okozok - elviselhetetlen érzés.. Egyszerűen, nem. Nem bírom elviselni, hogy valaki miattam szenvedjen ennyire.. Mert nem akartam én senkiben se fájó emlékeket ébreszteni, már elmúlt dolgokról, nem.. Akkor inkább ne legyen az egész, és nem kell a tanács és semmi, mert egyszerűen nem bírom elviselni, beleszakadok, hogy másoknak mekkora fájdalmat vagyok képest okozni - egy látszólag "semmi" kis tettel..

(Ja és valami új, kékes desing lett állítva, kellett a változás, ez meg most úgy tetszik, szóval marad ez.)