it was a good decision

Megint csak ülök értetlenül és kérdezem magamtól, hogy mégis mi a jó életet hittem én?!
Mindegy, nem számít, tudtam már akkor, amikor azt mondtam, hogy oké, menjünk. Tudtam, hogy ez fájni fog - fizikailag.
Pár hétig kicsit oda kéne figyelnem, hogy mit hogyan teszek. Nincs hirtelen mozdulat, nincs nagyobb megterhelés, kevés futás, nyugodtság, ilyesmik. És akkor nem lesz semmi baj. Hiszem, hogy nem lesz baj. Nem fog megismétlődni többet az, ami nyáron. Soha többet. És ha igen, akkor sem pánikolhatok be. Most nem szabad. Erősnek kell lennem, nem azon gondolkozni, hogy mi lesz, ha.. Szépen majd egyik lábamat teszem a másik után, ráérősen. Nem sietek el semmit, kerülöm a vitás szituációkat, aki felidegesítene, inkább hagyom, nem szólok hozzá. Most nem állhatok le mindenkivel vitázni, mert én járnék rosszul. Nem szabad, hogy ideges legyek.
Holnap reggeltől pedig megpróbálok megtenni mindent, nem elfelejteni a kötelezettségeimet, mert akkor minden sokkal, de sokkal rosszabb lesz csak.
Hinnem kell abban, hogy ez csak egy kis semmiség. Jó úton vagyok, kisebb elágazásokkal. De most mindegy, hogy merre fordulok, mert visszatalálok az utamra. Ez csak egy kis dombocska volt, amiről leestem. Csak egy hullámvölgy. Nem hagyhatom el magamat. Mindent meg lehet oldani, csak kitartás kell hozzá!
Amúgy egy hétvége alatt meghalt a telefonom fülhallgatója meg a fejhallgatóm fele is. Tehát tovább nem tudom már elkerülni, hogy újat vegyek..

dreams come true.

Lassan tényleg őszintén hiszem, hogy mondhatom azt, hogy az álmaimat élem. (Hétfő van, alig 20 napja van iskola, én meg már itthon töltöm a napot orrot fújva és köhögve, de ez legyen a legkisebb problémám.) Az iskola.. Na, az külön dolog, de azt hiszem, hogy ott sem állok annyira rosszul. Persze, hullámvölgyek mindig is voltak és lesznek is, ezek nem tántoríthatnak el. Kezdem az angolt is megkedvelni, annyira jó érzés, hogy megint kezdek belerázódni az egészbe. A végén még menni is fog, talán.

Minden évkezdésnél kell körülbelül egy hónap, míg újra megtalálom a helyem, újra hozzászokok a korai kelésekhez, a buszozásokhoz, az arcokhoz a folyosón, az egész iskolahangulathoz. Azt hiszem, hogy most jött el az az idő, hogy újra érzem a helyem az iskola négy fala közt is, nem csak otthon vagy a rendelőben.

Nos, a rendelő. Továbbra is annyira megnyugtatást tud adni, amikor bemegyek egy-egy tanítási nap után, hogy ismerős arcok, nincs az az általános óra előtti feszült nyüzsgés, nincsenek komoly konfliktusok, nem kell 110%-on teljesítened ahhoz, hogy elfogadjanak és megszeressenek, egyszerűen: tökéletes. 

És így ahogy kinézek az ablakomon - már amennyit a lemenő nap fényétől látok - rájövök, hogy igazából, egyre jobban szeretem megint magamat és az életet is. Voltak rázós időszakok az utóbbi két évben, de lehet, hogy kellettek azok a pofonok ahhoz, hogy azt mondhassam; felnőttem! Persze, még nem teljesen, meg van még hova fejlődni, de ez kezdésnek pont elég.

De lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert annyira megnyugtató, ahogy odakint süvít a szél és pont kisüti a szememet a nap, én meg nyugodtan üldögélek itt bent a jó melegben, holnapra nagyjából felkészülten (értsd: már legalább a házik megírásáig eljutottam, már csak földrajz, civilizáció és irodalom tanulnivaló van), durván 7 epizód Dr. House után (imádom), szóval, minden rendben.

Az osztályunkra mindig úgy tekintettem, hogy oké, van, megvannak a kis klikkek, én néhány emberrel jóban vagyok, néhányan lenéznek, néhányan irigyek, de nem éreztem különösebben, hogy akkor most nekem ott meg van a kis fix helyem és hogy vannak, akik szeretnek. De annyira jó érzés volt, hogy már a nagyszünetben jött az üzenet facebookon, hogy mi van velem, meg jól vagyok-e, aztán még olyan ember is írt, akitől aztán nem vártam volna, mert nem tudtam a kapcsolatunkat hova tenni fejben, de egyszóval, fantasztikus érzés.

Az emberek amúgy általában hülyének néznek azért, hogy ennyire társaságcentrikus vagyok. (Nem is tudom, hogy létezik-e ilyen szó, sebaj) Sőt, van olyan is, aki fél tőlem emiatt. Legalábbis én így hallottam, meg tegnap azért láttam egy srác arcán, hogy kissé meglepődik, hogy "jééé, te vagy az, akinek pár napja beszóltam a suliban és jééé, lehet nem kellett volna". Mármint, hogy is van az, hogy nekem mindig beszélnem kell, pörögnöm kell, körülöttem kell, hogy forogjon a világ és miért van az, hogy nekem szükséges, hogy emberek legyenek körülöttem. Igazából, ma ugye volt időm gondolkozni.. Rájöttem, hogy akár csak fél éve, de megőrjített volna egy ilyen nap, hogy csak ülök és lézengek és nincs semmi konkrét dolgom, nem vesznek körül emberek, nincs kivel beszélgetnem, stb. Ma meg csak úgy jól esett. Meg úgy az utóbbi időben is. Na, azért oda még nem jutottam el, hogy annyira szeretnék egyedül üldögélni valahol, de néha jól esik a csönd. Egyszerűen vannak emberek, akikhez ha odaülök vagy odaülnek mellém, nem beszélek, csak hallgatom őket, vagy még annyi se, csak ülünk csendben. Annyira megnyugtató. Mondjuk, úgy gondolom, hogy ehhez kell azért, hogy egy bizonyos szintig jóban legyek az illetővel, mert ugye ahogy a mondás is tartja; Két ember attól fogva számít igazi barátnak,hogy hallgatásuk már nem jelent kínos csendet.

Imádom a barátaimat. Végre feltűnt, hogy kik azok, akik mellett érdemes kiállni, értük mindent megtennék, a többiek pedig szépen, lassan lekoptak a nyár folyamán. És ez így jó. Mert nekem egyszer azt mondta valaki, hogy nem az általános iskolás barátságok, hanem a középiskola alatt szerzettek lesznek meghatározóak az életünkben. És ez így igaz, teljes mértékben. Körülbelül két-három olyan ember van, aki már általános iskolás koromban is barátom volt, és most is. De ők szinte a legjobb barátaim, szóval ez így nem csoda.

És holnap már iskola. A fénykép meg tegnapi: annyira megszerettem ezalatt a pár nap alatt, hihetetlen, hogy egyáltalán találkozhattam egy hozzá hasonlóval..

És persze, hogy viharra áll az idő. Délelőtt óta figyelem, hogy iszonyatosan fúj a szél, most már borul be az ég, a ház hátulja felől egy nagy fekete paca érkezik, csak ne legyen vihar, kérlek!

Utálom a viharokat és éhes vagyok. Szóval ennyi mára.

kiscsoda:)

Nagyon-nagyon jobbulj kicsilány, remélem, hogy rendben leszel!

mindenhétfő.

# Holnap megint kedd.. Elmondhatatlanul utálom a keddet...

Az a legviccesebb az egészben, hogy már nem tudom mit akarok.. Hallani rólad vagy sem. Bár, inkább az utóbbi. De, ha hallok rólad, legalább tudom, hogy élsz, jól vagy, boldog vagy a barátnőddel. De ha rám írnál vagy beszélnénk.. Nem, az nem igaz, hogy nem akarok veled beszélni és hogy hagyj békén, mert nos, ilyet nem kérhetek egy olyan embertől, aki másfél hónapja felém sem nézett. És rohadtul itt sírhatnék, hogy mennyire i miss you meg mennyire szarban hagytál és átvágtál. De ez nem igaz. Te sosem akartál semmit sem! Én magyaráztam bele az egészbe, hogy igen, szédítesz és átvágsz. Na jó, ez se igaz teljesen, mert tényleg volt benne szédítés és tudtad, hogy szeretlek, hiszen évek óta szeretlek, de nem érdekelt. Mármint az, hogy szeretlek. Te tudtad, hogy itt van egy 3 évvel fiatalabb lány, akinek fogalma se volt semmiről se, se életről, se szerelemről, se semmiről.. Hiszen, te mondtad legutóbb, hogy mennyire megváltoztam ezalatt az egy év alatt.. Hogy felnőttem. És azzal nem tudok mit tenni, hogy így, felnőve már nem voltam kapható a szédítésre, meg a kihasználásra, hanem többet akartam. Amit meg te nem akartál. Ezzel nem tudok - és mostmár nem is akarok - mit tenni. Végeztem.

És kivételesen nem csak mondom, hogy vége. Hiányozni fogsz, beszélni fogok rólad, sírni fogok utánad, de többé már nem hatsz majd meg. Ha szembejössz, köszönök. Megkérdezem, hogy hogy vagy, te elmeséled, hogy éppen mivel töltöd a napjaidat. Esetleg beszélsz a barátnődről. Nekem pedig megszakad a szívem. Aztán pedig elköszönök és tovasétálok, az összetört szívem minden darabkájával.

Van egy ember ezen a világon, aki jobban ismer most már, mint a barátaim legtöbbje. És ő mondta azt, hogy csak mondom, de attól még nem utállak. Nos, igaza van. Nem tudlak és nem is akarlak utálni. Mert az utálat az ugye egy érzés (bármennyire negatív) és én nem akarok irántad semmit se érezni. Legyél közömbös. Nem akarok egy olyan emberrel törődni, aki már teljesen hátat fordított nekem és tovasétált.

Ha esetleg még csak 45°-ban mutatnál nekem hátat, akkor küzdenék érted. Mert te is egyike vagy azon különleges embereknek, akikért küzdök. Nem akartalak elveszíteni.. De a hátad után nem fogok futni...

talán nem vagyok jó, de nagyon igyekszem..

Ezt nem tudom felfogni.. Mennyi volt erre az esély?! Ezt a történetet nagyon nem így képzeltem el.. Nem úgy, hogy azt a történetet, amit kettőnknek képzeltem el, most megtörténik, de csak kívülről tudom végignézem, ahogy már megint én leszek az, aki irigykedve nézhet.. Igazából, leszarnám, ha nem pont Rólad lenne szó.

De én utálni akarlak. Nem akarom, hogy bármit is jelents. Nem akarok tudomást venni rólad, hagyj már békén, könyörgöm. * Mondjuk ez ironikus, mert hónapok óta nem is beszéltünk, de nem tudlak elfelejteni. És igazából akik azt mondják, hogy nem is fog sikerülni.. Nos, igaz.. ~ Nem volt oka, hogy szerettelek, soha nem tudtam, hogy miért, de előbb vágják le a kezem, minthogy elengedjem a tiéd.

Irigylem a boldog embereket. Nem valami biztató a tudat, hogy tudom, hogy egyszer majd biztos nekem is megadatik a boldogság, de most.. Esélytelen. Annyira szeretném, hogy legyen egy ölelő kar, valaki, aki mindig itt van, valaki, akiben 10000%-ban megbízható, akire mindig számíthatok.. 

Istenem, annyira szánalmas vagyok. Örülnöm kéne, hogy két olyan személy, akiket kedvelek, együtt lesznek boldogok. De neeeem, én inkább itt sírok. * Bár ez nagyon nem rajtam múlik, annyira.. Áh, hagyjuk. Utálom az egészet. Utálom, hogy nem tudlak utálni, pedig bármit csinálsz, akarva vagy akaratlanul, de mindig megbántasz... 

Egyébként, vidámabb téma: Június 09. - Szeptember 09. : A lehető legboldogabb negyedévet Kincsem♥ (ha már csak te maradtál nekem, mint stabil pont)

mélypontok.

Büszkén jelenthetem be, hogy sikerült, idén keményen az első nap feléig bírtam, utána jött a szokásos pánikolásom, hogy nekem ez nem fog sikerülni, pofára fogok esni, el fogok bukni.. Aztán - oké, nem csak a saját érdemem volt, mert tényleg nagyon köszönök azoknak az embereknek, akik még így is elviselnek és próbálnak segíteni, hogy ne akadjak ki teljesen - rájöttem szép lassan, hogy nekem célom van. És senkinek sem engedhetem, hogy a célomtól eltántorítson.
Amúgy annyira nem is kétségbeejtő a helyzet. Mondjuk, az előbb amikor a spanyolházimat nézegettem - mert persze, nekem be kellett mennem a rendelőbe 5-ig, báááár, tényleg nagyon meg tudott nyugtatni - és bőgtem a fejemet fogva, hogy én mégis mi a sz*rt műveltem tavaly, mert szinte semmire se emlékszem és az év első dolgozata hatalmas csalódás lesz felcsillant bennem a remény kicsiny szikrája, hogy jéééé, van bennem egy bizonyos mennyiségű kitartás, amit meg kell ragadnom két kézzel és felszínre tépni! És sikerült! Igaz, durván 1 órába telt, mire a fejembe ment az egész múltidős dolog, de sikerült... Oké, ettől még az épp aktuális lelkiállapotomtól fog a dolgozat kimenetele függeni, de nem érdekel.. Mert nem az számít jelenleg, hogy mi lesz az egész vége, hanem hogy nem adtam fel. Hosszú idő óta most történt meg először, hogy felemeltem a fejem és folytattam a harcot. És úgy érzem, hogy igazából az iskola jó hatással van rám. Régebben kaptam volna egy olyan lenéző és semmibe vevő pillantást, mint amilyenből ma jócskán jutott nekem, és lehajtott fejjel odébbléptem volna hogy neeem, én nem kötök bele az idősebbe és kicsi vagyok és nem szeretném ezt..., ma pedig minimum olyan stílusban próbáltam visszanézni, belesűríteni minden MIÉRT?!?! kérdésemet a tekintetembe, mert én még a mai napig váltig állítom, hogy nem érdemeltem ki ezt a fajta értelmetlen lenézést, no mindegy.
És annyira fáradt vagyok, hogy csak pakolgatom egymás mögé az értelmes szavakat, de tudom, hogy egy összetett mondatomnak már semmi, de semmi értelme nincs, de nem baj. Ez az én blogom. Szóval, az én gondolataim. És ha keszekuszák, akkor keszekuszák. Így kell elfogadni. Tiszta lapot kaptam, élni akarok vele. Ennyi. És végre rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Tök mindegy, hogy csak egy vigasztaló mosoly, egy kedves szó vagy egy ölelés. De a barátaim mindig mellettem lesznek. A többiek pedig nem számítanak....

36 óra.

Hát, azért ezt nem vártam volna. Oké, megfogadtam, hogy tanulni fogok meg minden, mert egyszerűen van egy olyan álmom, amiért meg kell dolgoznom, mert ez most tényleg fontos és ha ki kell tanulnom a beleimet is érte, akkor is vállalom, mert ez a mindenem most, szóval: Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kar, 4 év múlva találkozunk! ♥

De arra nagyon nem számítottam, hogy heti 36 órám lesz (plusz még az esetleges nulladikokkal nem számolva): 5 angol ; 12 spanyol ; 3 matek ; 2 kémia ; 4 magyar és még sorolhatnám.. És ráadásul 3 új tanár, új tantárgyak meg minden..

Tehát, ahhoz képest, hogy tavaly tök jól elvoltam, végigpofáztam az órák 70%-át és csak úgy léteztem, napi fél óra tanulással, hát, fel kell kötnöm a gatyámat vagy passz.. 

Mert ezt most nem bukhatom be. Szóval holnaptól viszlát délutáni rendelőben lógások, péntek délutánonként találkozunk! Viszlát délutáni facebookozások, plurkölések, filmnézések, majd hétvégén találkozunk! Viszlát barátokkal lófrálás a városban, amikor másnap dolgozat van! Viszlát későig fennmaradások, különben másnap több liter kávé sem fog segíteni.. Tanulnom kell, és nem azért, mert a társadalom ezt várja el tőlem, mert a szüleim ezt várják el tőlem, mert a tanárok ezt várják el tőlem.. Neeem, tanulnom kell, mert én vinni akarom valamire, és mert végre tudom, hogy mi az életcélom, de ha hagyom, hogy bármi eltántorítson erről az útról, akkor nem fog sikerülni, pedig én ezért most foggal-körömmel harcolni fogok! Tehát, oké, nem azt mondom, hogy majd olyan ember leszek, aki mindent szóról szóra bevág, amit a tankönyv ír, de meg kell próbálnom mindent kihozni magamból, mert sokkal több van bennem, mint amennyit tavaly bemutattam.. Szóval, tanulni fogok, ezt így most borítékolni tudom, Ti vagytok rá a tanúk ;))

Amúgy szerettem a mai napot. Annyira jó volt viszontlátni olyan embereket, akik fontosak nekem, de nyáron mégsem tudtam velük valami miatt találkozni. Jópáran nagyon hiányoztak amúgy. :')) Körülbelül attól kezdve, hogy reggel kiértem a buszmegállóba, egészen a nap végéig, mindig volt valaki, akit ölelgettem vagy aki engem ölelgetett. De szerintem ez így volt jó, bárki bármit mond, én azt hiszem, hogy igenis jó az osztály (még ha nem is tökéletes) és én szeretem az osztályomat, az évfolyamomat, a barátaimat és én most annyira szeretek mindenkit. (Full fáradt vagyok, aludni akarok és igazság szerint hisztizni is az órarend miatt, de nem tehetem meg, mert nem csak nekem szar és hogy néz már ki, hogy csak én hisztizek miatta)

Tehát, annyit már megtanultam a tavalyi évből, hogy hatalmas mosollyal az arcomon kell nekivágnom ennek az évnek, rengetegrengeteg kitartással, nem adhatom fel, nem számíthatok másokra, mert abból nem sok jó sülhet ki, és ahogy egy kedves barátom mondta valamelyik nap: vissza kell húzódnom. Van, hogy jobb, ha az ember csak a háttérből szemléli a dolgokat. Idén megpróbálok valamelyest visszavenni, figyelni, szemlélődni, mert csak így tudom majd a maximumot kihozni magamból. Nem hagyhatom, hogy mások problémái elvonják a figyelmemet. 

Amúgy szeretem az őszt. Szeretem a faleveleket, a napfelkeltéket (már amikor eljutok oda, hogy fel bírok kelni annyira korán) és a napnyugtákat, az esőillatot, a szelet (már amikor nem tépi le a hajamat a fejemről), az erdei sétákat, az őszillatot, a színes faleveleket, mindent. Csak az eső ne essen, mert vettem ma táskát, de annyira sok a cuccom, hogy így is parázok, hogy el fog szakadni rövid időn belül, plusz nem fért bele az esernyőm, így nagyon nem díjaznám, ha valamelyik nap reggel még hétágra sütne a napocska, aztán délutánra meg jönne egy hatalmas, mindent eláztatás eső. Szóval dear Weather, please be kind! Thanks! :)