Figyelmeztetés: Kicsit hosszúra sikeredett, csak akkor olvasd el, ha valóban érzel magadban elég kitartást! (Körülbelül két a4-es oldal terjedelmének felel meg.)
Eddig egyik évről se írtam összefoglalást, mert nem láttam
értelmét, hogy bárkit – akár magamat, ha később visszaolvasom – untassam ezzel.
Ez a 2012-es év azonban azt hiszem, hogy hozott pár olyan dolgot, amire jó
lenne, ha később emlékeznék. Nem akarom havi lebontásban az egészet, idén nem
írogattam fel sehova sem, hogy melyik hónapban részletesen mi történt, ami
fontos, arra úgyis emlékszem még. Na, akkor bele is vágok, meglátjuk, hogy mi
lesz belőle…
Tavaly szilveszterkor megfogadtam magamnak egy bizonyos
dolgot, amit az újév körülbelül harmadik napján már nem is tartottam be, na,
ennyit a tavalyi újévi fogalmamról, idén nagyon remélem, hogy több kitartás
lesz bennem. Az egész januáromat a
felvételi vizsgák hangulata uralta, nem volt egy stresszmentes időszak, de
abszolút megérte, hiszen most ott vagyok, ahol lenni szerettem volna. Úgy
emlékszem, hogy még a február is a felvételiről szólt – mint szinte minden
hónap, amíg meg nem kaptam, hogy felvettek. Elkezdhetném kiemelni a tavaly
esedékes, idén csak évfordulós eseményeket, de nem szeretném a letargikus
irányba elvinni ezt az egészet. Márciusban az ideiglenes alapján tudtam, hogy
bekerültem, iszonyatosan örültem, hogy sikerült, végre valami, amit igazán
akartam összejött. Április, tyhű… Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem, hogy mit
is jelent az egész felvételis dolog, hogy már csak hónapjaink vannak a
megszokott helyen, a szeretett környezetben. Valamint, ekkor derült ki, hogy
három gerincsérv büszke tulajdonosa lehetek, amik azóta is boldogítanak, úgy
körülbelül az idők végezetéig. Májusban három napot Pesten töltöttem az egyik
barátnőmnél, Zsuzsinál. A lovardában volt szombaton egy program, Berri nap,
ahol megismerkedhettem új ismerősökkel, eddig csak neten ismert ismerőssel
találkozhattam, valamint újra láthattam Petrut és Jankát! Előtte
megyei NyelvÉsz döntő volt, a ’11-es eredményemhez képest nagyon elszúrtam, úgy
mentem fel, hogy tudtam, hogy ezt úgy, ahogy van, kész, elrontottam. 13-án betöltöttem a 15. életévemet, mint
minden évben, idén is „nagyszerűen” sikerült, évek óta nem tartozik a kedvenc
napjaim közé a születésnapom. Májusban még nagy terveket tápláltam a nyarammal
kapcsolatban, Bábolnára leadtam a jelentkezést, sötöbö, amit még ebben a hónapban
mondhattam is vissza, ugyanis a doki elég érthetően adta tudtomra, hogy nagyon
nem ajánlaná, hogy egy hetes lovas táborban vegyek részt ilyen állapotban. A
júniusom ennek a gyászolásával telt, meg a ballagás, utolsó hetek körüli
aggodalommal. Július elején voltam Bábolnán, másfél napra mehettem fel, a
szokásos két hét helyett, na, mindegy… Nagyon szerettem minden pillanatát,
kevés volt, de annál jobb. :’)
Július vége - augusztus eleje Olimpia-lázban telt, hiányozni fog a következő évből az egész, '14-ben téli Olimpia, nagyon várom már most. Augusztus már teljes zsongásban-aggódásban telt, vajon milyen lesz a szeptember, de jaj, én még nyarat akarok, nem akarok iskolába menni, ésatöbbi. Szeptember elsején olyan gyomorgörccsel vánszorogtam be a suliba, arra a mai napig emlékszem, hogy előző este hogy hisztiztem azért, hogy én nem akarok menni, és hagyjanak békén az ilyen idiótaságokkal, mint új iskola, új közösség, és amúgy is, új tanév. Viszonylag hamar sikerült túltennem magam a helyzeten, a második hét környékén már egészen hozzászoktam a helyzethez, most meg, mintha évek óta oda járnék, néha olyan érzésem van. Októberben már tökéletesen ura voltam a magam kis helyzetének, 5-én a gólyaavatóval már teljesen a közösség tagjává váltunk, azt a napot a mai napig imádom! November közepétől már ment a szenvedés, szünetet akartam, főleg a heti két fél 7-es buszozás vált a kedvencemmé (utálok korán kelni, áááhfúúj). És akkor itt a december… Karácsony, szilveszter, téli szünet, „hó”, imádom. A karácsonyom még úgy, ahogy rendben volt, meghitt, családias, mézeskalácsillatú. A szilveszteremet nagyon elcsesztem, kellett nekem szuperment játszani a buszmegállóban, akkor nem kéne egy hétig feküdnöm (már csak 5 nap van vissza!). A téli szünet végére rájöttem, hogy uupsz, nekem 7-9-10-én vizsgám van spanyolból, elnéztem egy héttel az egészet, meg kéne írni a tételeket, és úgy egyébként is, tanulni kéne… A „hóról” meg inkább ne is beszéljünk, az a két milliméter, ami esett, nem mondható valami nagy teljesítménynek az öreg Kaporszakállútól, igazán megerőltethetné magát és a 10℃ helyett lehetne valami téliesebb időjárás netalántán – félreértés ne essék, nem szeretem a hideget, csak jó volna, ha legalább egy kicsit úgy tűnhetne, mintha valóban tél volna, és nem csak valami alibizés. Ezzel az egész évemen végigrohantam, mentesen mindenféle érzelemtől, gondolattól, szigorúan a tényeket tárva fel.
Július vége - augusztus eleje Olimpia-lázban telt, hiányozni fog a következő évből az egész, '14-ben téli Olimpia, nagyon várom már most. Augusztus már teljes zsongásban-aggódásban telt, vajon milyen lesz a szeptember, de jaj, én még nyarat akarok, nem akarok iskolába menni, ésatöbbi. Szeptember elsején olyan gyomorgörccsel vánszorogtam be a suliba, arra a mai napig emlékszem, hogy előző este hogy hisztiztem azért, hogy én nem akarok menni, és hagyjanak békén az ilyen idiótaságokkal, mint új iskola, új közösség, és amúgy is, új tanév. Viszonylag hamar sikerült túltennem magam a helyzeten, a második hét környékén már egészen hozzászoktam a helyzethez, most meg, mintha évek óta oda járnék, néha olyan érzésem van. Októberben már tökéletesen ura voltam a magam kis helyzetének, 5-én a gólyaavatóval már teljesen a közösség tagjává váltunk, azt a napot a mai napig imádom! November közepétől már ment a szenvedés, szünetet akartam, főleg a heti két fél 7-es buszozás vált a kedvencemmé (utálok korán kelni, áááhfúúj). És akkor itt a december… Karácsony, szilveszter, téli szünet, „hó”, imádom. A karácsonyom még úgy, ahogy rendben volt, meghitt, családias, mézeskalácsillatú. A szilveszteremet nagyon elcsesztem, kellett nekem szuperment játszani a buszmegállóban, akkor nem kéne egy hétig feküdnöm (már csak 5 nap van vissza!). A téli szünet végére rájöttem, hogy uupsz, nekem 7-9-10-én vizsgám van spanyolból, elnéztem egy héttel az egészet, meg kéne írni a tételeket, és úgy egyébként is, tanulni kéne… A „hóról” meg inkább ne is beszéljünk, az a két milliméter, ami esett, nem mondható valami nagy teljesítménynek az öreg Kaporszakállútól, igazán megerőltethetné magát és a 10℃ helyett lehetne valami téliesebb időjárás netalántán – félreértés ne essék, nem szeretem a hideget, csak jó volna, ha legalább egy kicsit úgy tűnhetne, mintha valóban tél volna, és nem csak valami alibizés. Ezzel az egész évemen végigrohantam, mentesen mindenféle érzelemtől, gondolattól, szigorúan a tényeket tárva fel.
Most jön a nehezebb része, elmondani, hogy mit is kaptam
ettől az egy évtől…
Az az egy biztos, hogy rengeteg új ismerőst-barátot, köszönhetően az új közösségnek. Rengeteg új érzést, még ha ezek között volt olyan is, ami nem egészen helyénvaló, de nincs mit tenni, itt volt – és egy része még itt is van. Megismerhettem régi ismerőseimet újból, új oldalukról. Csalódhattam azokban, akikről azt hittem, hogy fontos vagyok nekik, hogy számítok nekik bármennyit is, de pont ők segítettek hozzá ahhoz, hogy végre meglássam, ki az, aki miattam van mellettem, és ki az, aki csak azért, mert neki ez egy kényelmes helyzet. Beleszerethettem valakibe, majd ki is ábrándulhattam belőle, ismét, mint már annyiszor ebben az életben. Beleszerethettem még egy emberbe, felületesen, minden részletesebb ismeretség nélkül, csak azért, mert annyira traktáltak vele, hogy már nem is tudom, mi történt akkor, az biztos, hogy egy hónap se kellett hozzá, és az érzésnek búcsút mondhattam. Beleszerethettem még valakibe, akibe mellesleg TILOS (igen, csupa nagybetűvel), majd el is felejthettem az érzéseim ezen oldalát, remélem, végleg.
Megtanulhattam együtt élni azzal, amit kaptam, végre már nem büntetésként fogom fel az egészet, csak valamiként, ami megtanított jobb emberré válni.
Visszakaptam régi barátaimat, akikről azt hittem anno, hogy végleg elvesztek számomra, de elveszítettem olyanokat, akikben 100%-ig megbíztam.
És legfőképpen, végre rájöttem, hogy ki az-kik azok, akiknek nem kell semmit se mondanom, csak tudják, hogy gáz van, és tartják a vállukat, és segítenek mindig, mindenben, mindent elmondhatok nekik, akár hülyeség, akár rossz, akár jó, csak ott vannak, és remélem, hogy még sokáig ott is lesznek, köszönöm ezt Nekik!♥
Az az egy biztos, hogy rengeteg új ismerőst-barátot, köszönhetően az új közösségnek. Rengeteg új érzést, még ha ezek között volt olyan is, ami nem egészen helyénvaló, de nincs mit tenni, itt volt – és egy része még itt is van. Megismerhettem régi ismerőseimet újból, új oldalukról. Csalódhattam azokban, akikről azt hittem, hogy fontos vagyok nekik, hogy számítok nekik bármennyit is, de pont ők segítettek hozzá ahhoz, hogy végre meglássam, ki az, aki miattam van mellettem, és ki az, aki csak azért, mert neki ez egy kényelmes helyzet. Beleszerethettem valakibe, majd ki is ábrándulhattam belőle, ismét, mint már annyiszor ebben az életben. Beleszerethettem még egy emberbe, felületesen, minden részletesebb ismeretség nélkül, csak azért, mert annyira traktáltak vele, hogy már nem is tudom, mi történt akkor, az biztos, hogy egy hónap se kellett hozzá, és az érzésnek búcsút mondhattam. Beleszerethettem még valakibe, akibe mellesleg TILOS (igen, csupa nagybetűvel), majd el is felejthettem az érzéseim ezen oldalát, remélem, végleg.
Megtanulhattam együtt élni azzal, amit kaptam, végre már nem büntetésként fogom fel az egészet, csak valamiként, ami megtanított jobb emberré válni.
Visszakaptam régi barátaimat, akikről azt hittem anno, hogy végleg elvesztek számomra, de elveszítettem olyanokat, akikben 100%-ig megbíztam.
És legfőképpen, végre rájöttem, hogy ki az-kik azok, akiknek nem kell semmit se mondanom, csak tudják, hogy gáz van, és tartják a vállukat, és segítenek mindig, mindenben, mindent elmondhatok nekik, akár hülyeség, akár rossz, akár jó, csak ott vannak, és remélem, hogy még sokáig ott is lesznek, köszönöm ezt Nekik!♥
Nem volt egy kimondottam szerencsés év az idei, könnyekben, sírásban gazdag volt, elvesztem a saját magam labirintusában, és majdnem egy évbe telt, míg onnan kikerülhettem, de megállapíthatom, hogy kikerültem, és nem is szeretnék oda jó darabig visszamenni. (Mellesleg, túléltem egy világvégét!)
Nem akarok így a
végén se kiemelni személyeket, névvel csak hárman voltak említve, ők is azért,
mert egy naphoz kötődnek, nem többért. Aki ismer, tudja, hogy kikre gondoltam,
amikor ezt megírtam, és nekik elmondhatatlanul, leírhatatlanul hálás vagyok
mindenért, amit Tőlük kaptam, nem gondoltam volna sosem, hogy nekem ilyen
barátaim lehetnek.(Gondolok itt a plurkösökre is, imádlak titeket!♥)
Csak remélni tudom, hogy legalább egy ilyen évet zárhatok magam mögött a következő szilveszterrel is, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ilyen évet élhettem át…
Csak remélni tudom, hogy legalább egy ilyen évet zárhatok magam mögött a következő szilveszterrel is, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ilyen évet élhettem át…
„Minden újév egy új tapasztalat. Az újév új
törekvés tapasztalatát adja az embereknek. A törekvés egy felfelé törő sírás,
ami megvilágosító mosollyá válik.” (Sri Chinmoy - The Garland of
National-Souls)
Én ezzel le is zárom az idei évet
fejben, lélekben, kívánok Mindenkinek sikerekben és boldogságban gazdag újévet,
jövőre remélhetőleg ugyanitt találkozunk, köszönök mindenkinek mindent! J
