carpe diem

Ismét eltelt egy hónap.. Igazából, tegnap még tök bizakodva álltam hozzá, hogy igen, még van három napom a februárból, mindent megtehetek, minden sikerülni fog.. Aztán reggel beugrott, hogy hoppá, csak huszonnyolc nap volt ebben a hónapban - és most úgy érzem, hogy hiába mondtam január végén, hogy szar kétségbeejtő a helyzet és sötöbö, most minden sokkal, de sokkal rosszabbul fest.. Tanulás terén úgy gondolom, hogy egy kicsit megembereltem magam, hoztam egy három tizeddel jobb átlagot, mint amúgy az évben.. Remélem, hogy ez nem fog elúszni - bár ez hol múlik csak reményeken.. Mint bármi más...
Nem akartam depressziós hangvételűre venni a hónap utolsó bejegyzését, de nem tudok mit csinálni.. Annyira el tudja baszni rontani a kedvemet pár ember, hogy hihetetlen - mindezt (remélem) nem direkt.. Nomindegy.
És így most egyszerűen rájöttem, hogy nem lehet mindenki olyan, mint én. Mármint, nekem az rohadt sokat segít, ha valaki végighallgatja a panaszáradatomat és megpróbál valami értelmeset mondani.. Vagy csak végighallgatja. Mindegy. De, van aki nem ilyen. És igazából el kell fogadnom. Mert mást nem tehetek. Csak várni, hogy mikor mondja azt, hogy ismét kíváncsi rám és a hülyeségeimre.. Mást nem tudok tenni, vagyis, nem tehetek..
Amúgy továbbléptem.. Teljesen. Jó, oké, nem teljesen, de mondjuk 75%-ig már igen.. Ahhoz képest, hogy mekkora sebet kaptam - minden oldalról -, egész jól vagyok.. Persze, lesz majd jobb is.. Úgy jövőre. Addig meg marad ez, akinek meg nem tetszik, az.. Ne, inkább ne tegyen semmit, mert már nem tudom, hogy ha mondok valamit, annak milyen következményei vannak. Bár, aki itt akart hagyni, az eddig is megtette mindenféle felszólítás nélkül, ugyebár..
Mindegy, holnap március. Hivatalosan is tavasz.. Hihetetlenül vártam, imádom, hogy hazaérek (kabát nélkül), kinyitom az ablakomat, ledobom magam egy székre és csak hallgatom, ahogy csicseregnek a madarak, a szellő befúj az ablakomon, meleg van, alig látszódik már a hótakaró a tájon és ahhw. Tényleg nagyon szeretem a tavaszt..:)
Még két és fél hónap.. Félreértés ne essék, nem a születésnapomig számolok vissza, bár oké, odáig is.. Két és fél hónap, és pontosan két éve.. És az a legszomorúbb az egészben, hogy már alig emlékszem rá. És megbénít a tudat, hogy valaki (illetve valami, annak, aki egy állatot nem vesz emberszámba), aki (ami) mindennél fontosabb volt egykor, mára már alig él az emlékeim közt.. Eleinte ahányszor eszembe jutott vagy láttam, szétsírtam a fejemet, és bedepiztem. Mostanra meg hozzászoktam, hogy igen, nem voltam kellőképpen erős, és ezért elvesztettem.. De lesz más. Van más. És volt más.. És azt hiszem ez a legfontosabb. Hogy továbbléptem..
Uh, és tényleg nem akartam depizni. Csak most annyira kilátástalan minden - szó szerint is.. Mindjárt idefagyok, mindenki hátatfordított, egyedül vagyok, mint az utolsó kis hófoltok.. És rohadtul félek, hogy én is egyszercsak eltűnök bizonyos emberek mellől, mert egy nálam nagyobb erő úgy dönt, hogy nem kellek én tovább oda.. És oké, hogy a természet megújul és újraéled (mai irodalomóra hatása azért erősen befigyel), de az én erőm véges.. Nem fogok tudni egy bizonyos szint után már újra esélyt adni, bízni.. Csak pár embernek, akik tényleg számítanak - és az a vicces, hogy mégis ők azok, akik egy idő után egyszerűen elfelejtenek, mintha nem számítanék semmit sem.. Bár ki tudja, hogy számítottam-e valaha, valakinek bármennyire is?!...
Szóval, ennyi volt a február. Sikeres hónap volt. ✓

meglepődtem.

Négy körül hazaestem, megebédeltem aztán leültem ide, hogy áááh, nem is kell holnapra tanulni, tök könnyű napunk lesz, miegyéb.. Körülbelül fél 6-kor jutott eszembe megnézni mozanaplón, hogy milyen óráim is lesznek.. Ez volt három órája.. A négy spanyol + tesi + irodalom + rajz eléggé hangulatromboló volt, ugyanis rajzra a beadandót két hete meg kellett volna csinálnom, a spanyolokra értelemszerűen van egy minimális házi, irodalomra meg.. Na azt inkább hagyjuk.. Csak másfél órát töltöttem azzal, hogy az órai vázlataimból valami normális szöveget szüljek, közben guglizhattam, hogy mégis az órán leírt szavak vajon mire - illetve kire - vonatkoznak.. Aztán rajzolhattam valami idióta kacsát, aminek a fél feje elkenődött a pasztellkrétától, spanyolra meg szenvedhetek még valami összehasonlítós cuccal.. De amúgy igen, nem rohad le mindjárt a jobb kezem, dehogy..
Tök meglepő amúgy.. De most tényleg. Mármint, nem az, hogy szeptember óta alig tanultam ennyit, de most végre úgy érzem, hogy kettesnél jobb is lehet, ha irodalomból esetleg felelnem kéne, vagyis, ez is, de nem konkrétan ez. Hanem, hogy ugye második napja harcolunk a Marta-féle gyümölcsdiétával, és egyre jobban leszek tőle.. Amikor mondta az elején, mindenki lehurrogta, hogy ez mekkora hülyeség, szegény teljesen megszeppent tőlünk, ahogy 18 ember üvöltött vele, hogy ¡callate!, ¡no queremos! ésatöbbi.. Most meg nem a szokásos hagyjatokbékénmindjártelalszom hangulatban vagyok, pedig már fél 9, ilyenkor vagy csak ásítozni vagy üvölteni szoktam.. Bár, nem tudom. Nekem ez biztos jó, az meg, hogy a többiek hogy tolerálják, hogy a nap 24 órájából 16-ban pörgök, mint egy beszívott kakadu (a többi 8-at átalszom), azt nem tudhatom.. De még a családomon (meg a Flórán) kívül senki sem szólt, hogy nyugodjak le, szóval ez tök jó arány eddig.. :))
Szóval, jamm.. Mellesleg, ahhoz képest, hogy a tegnapi visszaeséses-kiakadásom után azt hittem, hogy ma olyan leszek, mint akin átment egy tehervonat, ahhoz képest tök pozitívat csalódtam.. Igaz, a fejem szétszakad, a szemem fáj, de élek.. És jól is vagyok.. Eléggé, önmagamhoz képest.:)
Aztán eszembe jut, hogy holnap nulladikkal kezdek, és mellette még nyolc órám van - és kapásból eszembe jut, hogy mindjárt megyek aludni, mert holnap a nulladik egy hatalmas kihívás lesz - minden értelemben. Szóval, felkelek, csodálatos leszek, túlélem, hazajövök, eszek, tanulok(!!!!) és alszom... De azért, i ♥ vetési..

Ja, és mielőtt elfelejtem - nem fellengzésből, csak azért írom ide, mert itt fix, hogy három nap múlva is megtalálom, ha valahova csak lefirkálom, biztos, hogy elveszik - :
El lunes: Estaba un poco cansada, pero todo el día comía solo frutas y bebía medio litro de agua. Tenía mucha energía y estaba más feliz, que antes..
El martes: No estoy cansada, pero he estudiado más que en los otros días. He comido 4 manzanas y he bebido un litro de leche. Y estoy muy-muy feliz, y he hablado mucho, afortunadamente.

Négy napig bírtam.. Igazán elszomorító.. Mindegy, nem számít. Úgyse látja senki se, aki meg látja, mit törődjön vele? Mindegy, legvégső megoldásul itt van a színészkedés.. Az mindig jól jön.. Majd szépen mosolygok és nevetek, mint eddig, hátha jobb lesz.. Az meg, hogy igazából mi van, úgysem érdekel senkit se, szóval tök mindegy.. I'm fine.. Megoldom.. Egyedül, mint mindig mindent..

 ~ A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.

Las manzanas están felices :)

Elkezdődött a kihívás. Igazából, nekem nem az, mert normálisan is ezt csinálom idestova körülbelül 50 napja, de most 3 napig tényleg megpróbálom még komolyabban venni.. Igen, teljesen normális, ha a spanyol tanár nem engedi, hogy 3 napig gyümölcsön kívül bármit is együnk délelőtt.. Bár, az első napon már közölte, hogy soha többet ilyen, mert nem bír velünk.. Bár, személyes véleményem szerint, ez nem azon múlik, hogy mennyi gyümölcscukor vagy mi van a szervezetünkben, hanem, hogy kissé fáradtak voltunk, én személy szerint egész nap pörögtem, szóval nem igazán tudtak velem mit kezdeni. Matekból lassan, de biztosan sikerül -2 jegyet rontanom a félévimhez képest, elszomorító a helyzet. Közben meg azért menjek általános iskolás anyagból korrepetálni majd márciusban, az ideiből meg bukdácsolok.. Szinte ugyanez a nyelvtannal is, kivéve, hogy ott azért a stabil hármason tartom magam.. Csak szerintem furcsa ez így egy kissé?! Namindegy.
Ma hazafele annyira örültem, hogy végre melegem van, nem vacogok a buszon. Ez az öt fok pont jó, se nem túl meleg, se nem túl hideg.. Imádom a tavaszt.♥
Mellesleg, napi idézetmennyiség, magyarázattal kiegészítve:

~ Van egy személyes történeted, amit be kell teljesítened, és kész. Nem számít, hogy a többiek támogatnak, bírálnak, átnéznek rajtad vagy elviselnek: azért csinálod, amit csinálsz, mert ez a sorsod ezen a földön, ez minden örömöd forrása.

Jelenleg leginkább az átnéznek rajtam rész az igaz, de nagyon durván.. Mindegy, igazából megszoktam, csak.. Közben pont azon gondolkoztam ma, hogy miért? Mármint, tényleg.. Általában ha felteszem ezt a kérdést, tudom a miért-et, csak tagadom, vagy úgy teszek, mintha nem tudnám.. De most.. Most tényleg nem tudom, hogy miért?! És ez aggaszt. Mert ha tudnám, akkor megpróbálhatnék máshogy tenni dolgokat, megpróbálhatnám normalizálni az egészet. De így, hogy fogalmam sincs, hogy mit tettem, vagy hogy egyáltalán miért, így bizony elég nehéz bármit is kezdeni ezzel. És akkor meg persze, hogy ezen gondolkozok, hogy mégis miért?! Mert nem tudom.. Halvány lila lepkekaki fogalmam sincs, és ez szomorú.. Mert csak mondaná meg valaki, hogy miért, és oké, elfogadnám.. Jó, persze, nem, mert mikor fogadok én el bármit is elsőre/másodjára/harmadjára, de megpróbálnék változtatni és változni.. De így.. Így tényleg elég elkeserítő, nehéz és kilátástalan a helyzet.. Nevermind. Álmosolyt fel, mintha észre se venném és előbb-utóbb talán minden rendben lesz!
Valamint (témaugrás) imádom, amikor az emberek olyan célzásokat vesznek magamra, amiket nagyon nem nekik szánok.. És utána nem szembesítenek ezzel, hanem 1) vagy hagyják elúszni az egészet, 2) vagy éppen a hátam mögött mondják vissza, hogy én mekkora szemét vagyok.. Végülis, az a lényeg, hogy az emberek hihetetlenül korrektek, és még véletlenül sem ítélnek minden ismeret nélkül... :))

Tavasz!♥

Annyira szeretem a mostani időjárást. ^^
Egész hétre 6-7 fok körüli időt jósolnak, elővehettem-elővehetem lassan a tavaszi ruhákat. :)
Bár, ez akkora hülyeség. Mármint, hogy ennyire évszakokra tagolom a ruháimat.. Most blézert miért ne lehetne télen hordani, amikor a suliban úgyis fűtenek? De nem, nálam csak tavasz-ősz körül lehet.. Nomindegy.. Ugyanez a cipőre is.. Magassarkú bokacsizma-szerűséget nem voltam hajlandó egész télen felvenni (bár, valószínű lett volna, hogy mocskos nagyot esek benne), most meg már alig várom, hogy ne essen eső, elolvadjon a hó és hordhassam - ugyanis valószínű, hogy beázna, míg becaplatok a suliba. :S
És imádom, hogy jelenleg az a legnagyobb problémám, hogy mit is vegyek fel a jövőhéten.. Annyira kicsinyes, felszínes, de mégis.. Most határozottan örülök neki.. :))

~ Az emlékek olyanok, mint egy lufi. Amíg fogod a madzagot melletted marad. Rákötheted a kezedre, követhet mindenhova. De egyszer csak útban lesz, vissza tart. Nem tudsz előre jutni miatta. Ekkor kell elengedned. Nem könnyű, de ha megtudod tenni, csendben elszáll, elrepül. Csak addig fáj, amíg látod, ahogy egyre messzebb kerül tőled. De eltűnik, és soha többet nem jön vissza már.

Kellett egy "kevés" idő, de rájöttem, hogy hiába hagytam anno elszállni ilyen lufikat, ha igazán szeretném-szeretnénk, vissza lehet őket hozni, és az akkor annyira fájdalmas és keserű perceket pedig el lehet felejteni, tovább lehet lépni.. És azt, amit akkor akkora műgonddal eltemettem magamban, befedtem, hogy ne fájjon, hogy megint elrontottam valamit, vissza lehet idézni, és az akkor fájdalmas dolgok ennyi idő elteltével megszépülnek.. Szóval, csak annyit tudok mondani, hogy iszonyatosan boldog vagyok, hogy ezt sikerült lerendeznünk, hogy újabb esélyt kaptam, amihez megpróbálok felnőni, hogy most ne miattam (vagy bárki más miatt) menjen tönkre a barátságunk.. Nem tudok mást mondani, mint hogy nagyon-nagyon köszönöm, hogy újból megbízol bennem, pont mint régen - ha nem jobban, ha nem jobb most az egész.. Én ezt így érzem, szóval, csak megköszönni tudom, és megígérni, hogy most minden erőmmel azon legyek, hogy ez sziklaszilárdan megmaradjon úgy, ahogy most van, mert ez így mindennél többet jelent számomra! Köszönöm! ♥

napiidézetek.

~ Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?

~ Malacka Micimackó mögött lépkedett..-No mi az Malacka?-Semmi - Malacka megfogta Micimackó mancsát- csak nem akartalak elereszteni.

tres metros sobre el cielo

Na, a cím nem teljesen igaz, de most úgy rámjött, hogy nekem spanyolul kéne beszélnem, szóval a szokásos danke, thanks, i think és hasonló rövid gondolataim helyett spanyol gracias, de nada, puedo ..., yo creo que, etc. gondolatokkal fejezem ki magam, a családom nem kis örömére. Szegények, már örültek, hogy leszoktam arról az idióta szokásomról, hogy más nyelven teszek kijelentéseket (meg amúgy is, németül nem is tudok, angolból is elég gyatrán), most meg félig spanyolul beszélek, amiből természetesen egy szót se értenek.. Vagyis, de. Az öcsém múltkor közölte, hogy muchas gracias, tök büszke voltam rá, hogy milyen nagyszerűen átvette ezt. Persze, Apáék már kevésbé.. Mellesleg, nem értem, hogy heti 19 (+1) óra mellett hogy érzek kényszert, hogy még hétvégén se a saját anyanyelvemet használjam, de jammmm..

Óvodás korom óta utálok délutánonként aludni - vagyis, akkoriban utáltam -, mindig randalíroztam helyette (már amennyire egy óvodás, energiatúltengésben szenvedő, nagyszájú gyerek tud), értelmetlennek tartottam, hogy minek aludni még az éjszaka mellett.. Sőt, általánosban is csak akkor aludtam el délután, ha beteg voltam, meg felvételik előtt, amikor a stressz teljesen kiszívott belőlem mindent.. Most meg, nem is tudom. Ebéd után eldöntöttem, hogy olvasok egy keveset, aztán sikeresen felébredtem 4 körül, de akkor is csak azért, mert a telefonom megszólalt.. De nem, ugyan, mégis hogy gondolja azt bárki is, hogy fárasztó gimibe járni?! Már előre tartok tőle, hogy mi lesz itt később - elég végignézni csütörtök-péntek tájékán a felsőbb évesek arcán, máris elfog az öröm, hogy hál'Istennek, még csak kilencedikes vagyok..

Annyira régen (Csokinapokon) ettem utoljára Nobilis mandulát, most meg találtam megint boltban, annyira örültem neki.. Egyszerűen imádom, annyira finom, elmondhatatlan.. Simán lefizethető vagyok vele, annyira finom...

Mellesleg, fogalmam sincs, hogy a meteorológusok hogy gondolják, hogy holnap 10 fok lesz, amikor ma ki se tudtunk kanyarodni egy-egy emelkedő után, meg nyakig ér a havas trutyi.. ~ Drága tél, lassan már március lesz, szóval valami villámsebességgel eltakarodhatnál máshova, másokat boldogítani, és lehetne végre tavasz! Megértésedet köszönöm! 
Imádnám, ha végre nyugodtan tudnék vékony kabátban járni, szellőztethetnék anélkül, hogy utána a takaróm alatt kelljen kucorognom, hogy meg ne fagyjak, valamint, hogy hétfő és szerda reggelenként nem a halál csúszós utakon kéne caplatnom. Bár, az se lesz sokkal jobb, amikor a pocsolyák fognak a térdemig érni. Eltűnhetne a hó minden nyom nélkül és lehetne a helyén mondjuk szép zöld fű, tele virágokkal. Igen, az tökéletes lenne!♥

Századik♥ #Ooh Eeh Ooh Ahh Ahh Ting Tang Walla Walla Bing Bang

Azt hiszem, már eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel, hogy mit teszek, nem foglalkozok semmi következménnyel. Ilyen vagyok, és senki kedvéért sem fogok megváltozni. Mindig előbb cselekedtem, csak aztán gondolkoztam, ha meg gondolkozok, akkor túlgondolom és hülyeséget találok ki - de ez vagyok én! És már nem érdekel, hogy ki szeret, ki fogadja el és ki nem.. Mert ilyen vagyok. És aki ezt nem képes felfogni, az megtehet egy szívességet.. És ennyi :)
Ma egész nap mosolyogtam.. És ez annyira furcsa, tejóóóóóóóóég.. Tök mindegy, hogy épp átnéztek rajtam, nem foglalkoztak velem, üvöltöztek velem, vagy lecsesztek, vagy jól éreztem magam - csak mosolyogtam, megállás nélkül.. Nem, nem néztek hülyének, dehogy.. :D Köbö ötmilliószor megkérdezték, hogy mivan?, jól vagyok-e? és válaszolni se tudtam, csak nevettem.. És ez olyan felszabadító érzés.. Mint amikor megszabadulsz a több mázsás kövektől, amikkel hetek óta céltalanul bolyongsz, és végre nem borítja könnyfátyol a szemedet sem - látod, hogy merre tartasz, látod, hogy ki tart veled, és legfőképpen: egyenesen, büszkén tudsz járni, mert minden letörtségedet, szomorúságodat a hátad mögött hagytad, egy csinos kis csomagban, hogy legközelebb, amikor épp erre lesz szükséged, fel tudd venni, és tovább folytatni velük az utadat. Mert nem hiszek abban, hogy a hibáimat el tudom valaha is hagyni, ők akkor is ott lesznek, amikor teljesen egyedül vagyok.. Lehet, hogy ez hülyeség, de ez a "kis" utacska erősebbé tett.. Régebben (két hete) egy ilyen nap, mint a mai, leginkább az érdekes, fárasztó, szomorú-boldog nevet kapta volna. Most meg, mintha nem lenne csúnya része, nem lennének viharfelhők, és csak a szivárványt látom.. Persze, ez az állapot se normális, néha már én kérdezem magamtól, hogy mégis mit szívtam.. Aztán rájövök, hogy nagyon sok érzelem ér egyszerre, talán túl sok is, hajlamos vagyok olyan dolgokkal túl sokat foglalkozni, amikkel nem kéne - de egyszerűen nem akarok, nem tudok most ezzel foglalkozni. Mert azzal járna, hogy megint túlgondolkoznám magamat, és sírás lenne a vége... És most csak a nevetéstől akarok sírni.. Mint ma spanyolon.. Egy élmény volt, hogy kb. 35 percen keresztül beszélt Marta boldog almákról, emésztésről és hasonló témákról.. Ja, meg tehenekről.. De ez olyan tipic Marta..
És igazából tök pozitív vagyok. És most kivételesen nem a teljes letargiát ragasztom át a környezetemre, hanem egy keveset ebből a pozitív felfogásból, azt hiszem. Főleg, hogy amikor úgy megyek fel a lépcsőn, hogy bármit mondanak, elkezdek nevetni, és nem tudom abbahagyni - valljuk be, eléggé vicces egy helyzet..
Nemszámít. Csak maradjon így még jódarabig.. Főleg, hogy jövőhéten be kell mennem a nénihez is, mert be kell.. Mindegy, elvileg nem fog ártani, meg mindenki, aki tud erről, azt mondja, hogy menjek..
És továbbra is, azt hiszem, hogy nem szabad, hogy elszálljak (még jobban) ettől az érzelem-tengertől, és túlságosan örüljek, mert nagyot fogok esni - de annyira nehéz ésszel lenni, amikor mindent sokkal, de sokkal szebbnek és jobbnak látok napok óta, és legszívesebben csak hóangyalokat gyártanék vagy pörögnék a napsütésben és énekelnék (tönkretéve ezzel a környezetem hallását), de csak élnék - élek! És egyszerűen, nem bírok magammal, folyamatosan csacsogok (bár, mikor nem) és annyira, de annyira, de annyira örülök mindennek, hogy az hihetetlen. Bár, eddig is, csak most már a kis hibák, kis szomorúságok sem tudják elvenni a kedvemet - szóval, azt hiszem, hogy tényleg minden jobb, sokkal.. 

Ja, és mielőtt elfelejtem: Mai nagyszünet, Harlem Shake, lvl vetési :D

i'm done and i'm happy.

Furcsa érzés volt úgy mosolyogni, hogy az tényleg szívből, őszintén jön. Nem megjátszás, nem álarc, nem színjáték - őszinte. Mint egy korty levegő - kitágult az eddig háttérbe szorított érzelemtenger, és áramlik. És teljesen mindegy, hogy mit mondanak, csak mosolygok és nevetek. Mint aki be van szívva, körülbelül. De nem érdekel. Semmi se érdekel.. Egyesek azt mondják, hogy nagyon régen voltam utoljára boldog - Hát, köszönöm szépen, de boldog vagyok! Nem vidám, nem gondtalan - boldog! Különösebb okom nincs rá, de most úgy jól érzem magam a bőrömben, és ez több annál, mint amit pár hete elmondhattam magamról. És egyszerűen, újra kapok levegőt és áááááááááááh *-*
Nem tudom meddig fog tartani, de most nem is érdekel, csak vadonatúj érzés most számomra, annyi idő után és tényleg. És az egész csak az elhatározáson múlt, hogy teszek mindenre, és csak élek és teszem, amit én szeretnék.. És megvagyok, élek - végre! Most nem nehéz úgy tennem, mintha örülnék, mert tényleg, igazi az érzés.. Pedig még azt hiszem, hosszú út áll előttem, de megteszem. Képes vagyok rá, kérdőjelek nélkül. Van, amit még most sem értek, de majd megoldom, már nem fáj az egész, csak.. Nem tudom mit várok most az egésztől, csak úgy vagyok ebben, amit valaki talán életnek hívna, és csak... Persze, pesszimista vagyok, de én sosem voltam optimista, ez nálam megszokott, de kapok levegőt - átvitt és tényleges értelemben is..
Voltam orvosnál, Siófokon, szóval mostmár tényleg kapok levegőt. Hetekig csak félember voltam, szétszakadt a hátam, lábam, tüdőm. És ááááááááh, annyira más minden most. Mintha most nyitnám csak ki a szememet, a legkisebb dolognak - jelen esetben a napsütésnek is, akár - úgy örülök, mint egy csecsemő, aki most tapasztalja csak meg a világot.. Felbecsülhetetlen érzés!
Furcsa, de így most rájöttem, hogy kik számítanak. És ezentúl tényleg csak ők számítanak. Rengeteg emberen átgyalogoltam, és fordítva is, engem is széttapostak.. De nem érdekel. Mert van, akitől egy pofont sem tűrök el többet, és van, aki megüthet még 1000-szer is - nem direkt -, és mégis ott lesz neki a sokadik esély is. És ez ilyen. Nem a miért a lényeg, hanem, hogy kiért.. És ezentúl nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Mert véghezviszem, amit akarok. Visszatértem, ugyanakkora akarattal, öntudattal és egoizmussal. És nem érdekel. Továbbá, akinek nem tetszik valami, ne utalgasson, ne a hátam mögött mondja - van két szemem, jól vagyok mostmár annyira, hogy bele lehessen mondani, hogy mi a szitu.. Ne aggódjon senki se, mint eddig, jelen esetben is kinyitnám a számat, és megvédeném magamat, illetve azokat, akik érnek ennyit nekem. És részemről ennyi.(Nem célzás, ténymegállapítás)
Terhelhető vagyok, eddig is az voltam, ezután is az leszek. Ha érdekel, amit mondanak, úgyis foglalkozok vele - akár szép, akár nem.. Nem omlok össze többet, nem eshet meg. Nincs rá lehetőség! 
Voltak percek, tettek, szavak, amiket bárcsak visszaszívhatnék, de nem. Megtanultam/megtanulok együtt élni a hibáimmal - de nézz magadba, és akkor mondd, hogy te tökéletes vagy!
És most minden erőmmel azon leszek, hogy visszahozzak, normalizáljak dolgokat, és ennyi. És nem érdekel senki véleménye most, vagyis, ez nem igaz, van akié érdekel, szóval érti mindenki. És jammmmm :)

missing

~ Akikkel eddig elhitettem, hogy a barátjuk vagyok, azoktól az emberektől, mindegyiktől, azt vártam, és el is értem, hogy ők tegyenek értem valamit. Most temiattad fordul elő velem először életemben, hogy azt mondom valakinek, neked, hogy a barátod vagyok, és azért vagyok a barátod, hogy én tegyek érted valamit.

Kedvzene:

hahamm! :)

Az a baj az elhatározásokkal, hogy sosem sikerül megvalósítani belőlük egyet sem.. Egy órát gondolkoztam egy rohadt tettemen, összeszedem magam annyira, hogy oda merjek állni.. Erre nem megvalósíthatatlan?! Mindegy, majd holnap.. Mindig majd holnap.. Beleuntam. Vagyis, nem. Csak nem bírom tovább, hogy mindig majd holnap, ma nem jó, majd holnap.. Miben más a holnap, mint a ma? Mégis miben?! És megint az lesz, hogy én leszek a gyáva, csak mert majd holnap..NEM! Azért sem, és kész..
Ma ilyen nem is tudom milyen hangulatban vagyok.. Igazából, jobban. Sokkal. Persze, mindig vannak és lesznek hullámvölgyek, de most nem is tudom.. Csak, néhány dolog akkora erőt tud adni.. Nem leszek ettől jobb, okosabb, szebb vagy bármi más, hogy erősebb.. És ez most mindennél több. Nem akarok más lenni, csak erősebb. Sokkal.. Végeztem. (Legalábbis remélem) Megjártam a poklot - legalábbis számomra ez most az volt -, de végeztem. Ha ez elhatározás kérdése, akkor igen, kikerültem-kikerülök ebből az egészből. És kész. Nincs több önsajnáltatás (már hogy ne lenne?!), mert nem. Olyanokba rúgtam bele, akibe nem kellett volna. Nem akarom ezt már folytatni!... Csak jönne helyre minden, és tényleg minden rendben lenne.. Csak, elbasztam elszúrtam millió plusz egy barátságomat, erre 999.998-at helyre is tudok hozni.. És azon a három darabon csúszik el minden.. Mert oké, egyet leszarok, csináljon, amit akar, két év elég volt belőle, i'm done; de... A másik kettőből is azt mondom, hogy egy tűrhető.. Nem több, de tűrhető. Régebben, kb. két és fél éve minden más volt, aztán egy éve ilyenkor nem is beszéltünk, ahhoz képest most minden perfect. De a harmadik.. Ajjistenem. Erre tényleg nem tudok mit mondani. Hiányzik.. Iszonyatosan... Majd holnap... - realmente -
Rájöttem, hogy nekem néha kell, hogy olyanokkal beszélgessek, akikkel amúgy egy szót se váltanék. Mert jó érzés, hogy oda-odamondogatom, hogy igen, ühüm, úgyvan, egyetértek, közben meg teljesen máshol járok fejben. Mert ha egyedül vagyok, mindenképpen sírás a vége. De így meg, csak gondolkozok, és néha még jó ötletek is kipattannak a fejemből - nagyon ritkán.. Mellesleg, olyan vagyok, hogy elképzelek egy adott szituációt, mert csak így tudom utána megvalósítani. Csak ugye, sosem az történik, mint amit eltervezek (hál'Istennek), és ezért sokszor nem örülök annak, ami van, mert valami többet akarok.. És ez úgy konkrétan mindenre igaz. Eldöntöm, hogy nekem hány pontos lesz a dolgozatom meg ilyesmik, és nevermind, ha csak fél ponttal lesz rosszabb, nekem már nem tetszik, mert én nem úgy képzeltem el.. De neeeeem, dehogy élek álomvilágban! :')

Amúgy nem szeretem a Guseppe pizzát, továbbra se. Nem elég, hogy nem is olyan finom, mint egy igazi pizza, de még a mesterszakácsi képességeimet is meghaladja az "elkészítése" - igen, valóban, tudom, hogy gyorsfagyasztott.. A széle megég, a közepe meg puha marad. Ez így nem buli.. Nempara, már csak 40 nap van vissza!!

Már értem, hogy miről beszélt.. Ahogy a körülöttem lévő emberek próbálnak segíteni, hogy jobban legyen, adják a tanácsaikat, meghallgatnak, segítenek, közben fokról-fokra, szép lassan, de felszakítom bennük a sebeket. És ezért utálom magamat. Most is, áh. Mert így felidéznek velük megtörtént dolgokat, hogy onnan merítsenek tapasztalatot, de ahogy átgondolják, ami velük történt, az nekik fáj - iszonyatosan.. És én ezt nem akarom. Akkor inkább legyek egyedül (na jó, ne), de ez ne legyen.. Nem akarom bántani a körülöttem lévőket, nagyon nem.. Lehet, hogy el kéne zárkóznom az emberektől, egy időre.. Fogalmam sincs. Én ezt nem akarom.. Nem! Az egy dolog, hogy nekem mi mennyire fáj, az meg, hogy én másoknak mekkora fájdalmat okozok - elviselhetetlen érzés.. Egyszerűen, nem. Nem bírom elviselni, hogy valaki miattam szenvedjen ennyire.. Mert nem akartam én senkiben se fájó emlékeket ébreszteni, már elmúlt dolgokról, nem.. Akkor inkább ne legyen az egész, és nem kell a tanács és semmi, mert egyszerűen nem bírom elviselni, beleszakadok, hogy másoknak mekkora fájdalmat vagyok képest okozni - egy látszólag "semmi" kis tettel..

(Ja és valami új, kékes desing lett állítva, kellett a változás, ez meg most úgy tetszik, szóval marad ez.)

napi idézet 1.0

~ Full extrás depressziót cserélnék kis boldogságra, esetleg kopott örömre..

De jól vagyok.. Így a nap végére (mikor már megint nincs bennem elég koffein) kezdek rájönni, hogy mit is akarok.. Oké, lejáratom magam, meg olyanokat cseszegetek, akiket nem kéne, de akkor is.. Ilyenkor már olyan "úgysem fájhat semmi se, majd kialszom max. magamból" hangulatom van, így játszom a hőst, és megpróbálom véghezvinni az idióta elhatározásaimat..  De legalább kezdek valami pozitív kilengést mutatni, negatív irányba.. (Na, ezt most jól megfogalmaztam) Annyi a lényeg, hogy kezdek kimozdulni a kedvtelenségből és a leszarom-hangulatból.. Ezért jelenleg mindent túlgondolok, meg bolhából csinálok elefántot, ezen elkezdek hisztizni, szóval ja.. Így visszagondolva, úristen.. Ma sikerült két emberrel és üvöltöznöm egy szünet alatt, aztán megsértődnöm és elrohannom.. Tehát, ismételten megfontoltan cselekedtem, előbb gondolkoztam és csak utána csináltam hülyét magamból, mint mindig.. Ja, várj, téves..
Szóval mindegy. Úgyis tudták, hogy jobb ma nem szarakodni velem, meg úgy összességében, ha nagy ívben elkerülnek az emberek (kivéve, akihez én megyek oda), akkor jár mindenki a legjobban.. Nevermind!

Sikerült leinnom/leennem magam valamelyik szünetben, cherry queen-ből kifolyó alkoholos trutyival.. Mondanom se kell, hogy a spanyol füzetem full ragad tőle, a tollaim fele, még valahol a csizmámon is volt belőle, szóval nem, nem vagyok szerencsétlen. Az a lényeg, hogy megtanultam kulturáltan étkezni az utóbbi 15 (na jó, majdnem 16) év folyamán. pacsi! Egy fucking szerencsecsomag vagyok - vagy jedi. Vagy unikornis.. Vagy csillámpóni.. Ezen még gondolkoznom kell.. Ja, és amúgy, ha valaki tud egy olyan állatot, ami úgy néz ki, mint egy kisbari, ötvözve egy kismalac és egy kiskecske tulajdonságaival, feltétlenül szóljon nekem!! Nagyon, életbevágóan fontos! Előre is köszönöm<3

És Nyunyi! Nem tudom, hogy olvasod-e, de úgy gondolom, hogy megvan rá az esély, tehát: nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sok boldogságot kívánok itt is, annyira örülök Neked/Nektek, hogy jaaaaaajjjj! *-*

már vidám se.

Rájöttem, hogy bármit is csinálok, én nem tudok egy napnál tovább vidám lenni.. Ez ilyen helyzet most.. Mert egyszerűen vannak dolgok, amik mindennél jobban fájnak - és ha beledöglök se tudok mit csinálni se ellene se vele.. És ez egyszerűen.. Túl sok...
És már Happy Tree Friendset sem akarok nézni.. Pedig három körül még vártam, hogy hazaérjek és tudjak nézni pár részt.. Erre most csak így vagyok, és megint nincs kedvem élni se.. Akaratlanul is, de sorra teszik tönkre a napjaimat.. És belefáradtam. Csak el akarom ásni magam és az elkövetkezendő hónapokat egy párhuzamos galaxisban tölteni, ahol mindenki szeret és nincs semmi baj.. Igazán kellemes, amikor valaki úgy néz rám, hogy azt hiszem néha, hogy ha tekintettel ölni lehetne, én már réges-régen nem élnék.. És a slusszpoén benne, hogy semmit, de tényleg semmit se ártottam neki.. Viccesek az emberek...
Addig mindenki melletted áll, amíg jól vagy. Aztán ha szarul vagy, vagy rossz napod van, hopsz, hol is vannak azok a barátok? Olyan egyedül vagyok, hogy elmondhatatlan.. Mert akikre számíthattam/számíthatok, azok vagy a világ túlsó felében élnek és nem akarom ilyenekkel terhelni vagy nem is tudom.. Néha úgy remélem, hogy azért ennyire nem lehetek elviselhetetlen és utálható és minden.. És mégis!
És megint ott tartok, hogy elég és ki akarok szállni.. Mert az ilyenek annyira tudnak fájni, hogy hihetetlen.. Elsétálnak mellettem, mintha nem is lennék ott, mintha csak levegő lennék.. Volt osztálytársak; olyanok, akikre számíthattam valamikor, meg még sorolhatnám.. Néha így felmerül bennem, hogy mi van,ha szellem vagyok?! Az legalább magyarázat lenne arra, hogy miért néznek levegőnek az emberek, nem? Mert én mást már tényleg nem tudok elképzelni.. De úgy tényleg..
Mellesleg, rájöttem, hogy ez az egy hetes hülyeségem, hülyeség volt. Ez így sokkal szarabb.. Minden sokkal szarabb (tudom, hogy kicsit sok szar van a mondataimban) és én egyszerűen már nem bírom elviselni tovább.. Bármit, csak ezt ne.. És hell yeah, megint ott tartok, hogy bőgök és valahol az államnál jár a szempillaspirálom fele, nagyszerű.. Legyen már valami változás, pozitív irányba, könyörgöm!!

Ja és ma majdnem(!) három órám volt.. Aztán valaki megcsinálta a fűtést - amitől egyáltalán nem lett melegebb, de legalább bemondhatták a hangosba - és ezért megtartottak még további négyet.. Jó, nem volt annyira tűrhetetlen a napom, vagyis, na jó, de, de mégis.. Felmentem osztálytársaimmal mekibe, legalább pár óráig úgy érezhettem, hogy minden rendben van.. Aztán felszálltam a buszra, megint egyedül voltam, teljesen.. És rájöttem, hogy nagyon durván egyedül vagyok, nagyon durván utál mindenki, nagyon durván sajnáltatom magam (de ilyen az ember, legalábbis én) és nagyon durván rettegek.. Igen, félek. Örülök, amikor egyesek poént gyártanak ebből, de most tényleg félek.. Valamit, valahol nagyon elrontottam ebben az életben, ha ennyit büntetnek Odafentről.. És még a rohadt tapasz is húzza a hátamat, de legalább csütörtökön mehetek Siófokra, aztán megint jobb lesz, kitudja meddig.. Lehet, hogy a negatív gondolatokkal vonzom be, hogy ennyire rosszul vagyok, vagy ki tudja.. De valami nagyon-nagyon nem oké.. Ja amúgy hiányzik,mindenki, akivel kibasztam és ezért elzavartam magam mellől. És sajnálom..

~ Jönnek a törpök és követelik Hamit, mééég makarónit!

Azt hittem tegnap este, hogy mekkora szar lesz a mai nap, ésatöbbi.. Mármint, napok óta iszonyat letörten jártam iskolába, de nem is tudom.. Ma is megvolt a szokásos fenomenális hangulatom reggel, de így elfogadtam vagy nem tudom a helyzetet, szóval, ma egész jól voltam.. És ebből kifolyólag nincs is értelmes mondatom, minden második szavam valami hülyeség.. Igazából, persze, iszonyat szar érzés látni, hogy valaki, aki fontos nekem ennyire le van törve meg tényleg látszik rajta, hogy nincs jól, és úgy segítenék, de nem tudok és nem lehet.. És, ezen meg nekem van lelkiismeret-furdalásom, hogy én meg mégis nevetek és örülök annak, hogy valamivel jobban vagyok - jelenleg; lekopogom -, de... Próbáltam segíteni, és még mindig segítenék, de egyszerűen nem tudok.. Mármint, ajjh. Ezt így képtelenség leírni vagy elmagyarázni.. Csak érzem, és ez így a legrosszabb...
És nem azt mondom, hogy én meg boldog vagyok.. Mert nem. Csak vidám.. A kettő nagyon-nagyon messze áll egymástól, de reménykedek a legjobbakban, vagy nem is tudom.. De tényleg, megint nem tudok semmit se, és igazából nincs is értelem a mondataimban, tudom.. Szar az egész. És mégis, valahogy most már annyira fáradt és türelmetlen, vagy no sé, mi vagyok, de még mindig nevetek.. Furcsa ez az érzés.. Hogy lehet valaki egyszerre hihetetlenül vidám és mégis iszonyat szomorú?! Van egyáltalán ilyen érzés? És sírni szeretnék, mert sírnom kéne.. De már nem tudok.. Szerintem bizonyos szinten már magamon nevetek, vagy a helyzetemen, vagy nem tudom. Persze, úgy könnyű, amikor úgy nevettetnek meg a barátaim, hogy nem is tudják igazából - mármint, nem mondtam nekik -, hogy pont erre van szükségem.. És ilyenkor tényleg úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül.. Másfelől meg még mindig ott van, hogy amikor gáz volt-van, kire számíthatok.. És talán, részben pont ezért van most lelkiismeret-furdalásom és nyomaszt a tudat, meg okolom magam azért, hogy most meg én nem tudok semmit se segíteni.. És annyira hate it, hogy elmondhatatlan, utálom a szituációt, utálom, amikor ennyire felszínes vagyok és utálom magamat is, hogy én mégis úgy teszek, mintha minden rendben lenne, álarcként.. Bele fogok fáradni, ezt már most érzem, félek is ettől, de amíg vidám és látszólag gondtalan minden lépésem, miért ne nevethetnék? Hihetetlenül önző vagyok.. Elmondhatatlanul.. Kihasználom magam körül az embereket, és amikor meg én vagyok jól, átsétálok rajtuk és inkább úgy teszek, mintha nem látnám, hogy nekik mi fáj.. Jó, ez önsajnáltatás, mert azt hiszem, hogy nem így van, de egyszerűen nem tudok segíteni, és gyűlölöm magamat érte, hogy nem tudom és mégis és ajj.. Oh, fuck it! És közben mégis nevetek.. Amúgy pedig, sikerült ma csak két kávét innom, egyre lejjebb szorítom a koffein-mennyiséget, lassan talán újra normalizálódik minden..

Gergi♥

Akkora adrenalin-löketet adott, hogy elképzelhetetlen.. Most minden annyira pozitívnak tűnik, nem gondoltam volna, hogy ezt én még valaha is megtehetem.. Féltem, hogy mi is lesz, így majdnem két hónap kihagyás után.. Hát, hatalmasat csalódtam - pozitív értelemben. Nagyon édes volt, teljes mértékig megbízható, azt tette, amit kértem - pedig nála ez nem mindig így van.. A lábam, a hátam, az időjárás mind-mind keresztbe tett, de végre megéltem ezt is.. Most tényleg azt hiszem, hogy minden rendben lesz, minden téren.. Hogy meddig? Fogalmam sincs.. Körülbelül holnap reggelig, amikor a szokásos gyomorgörccsel mehetek suliba, hogy most épp mi fog történni.. De addig: örülök minden egyes percnyi boldogságnak, hiszen, mást nem is tehetek.:)

i miss you..

- Mi semmi?
- A magányosság, az semmi! - mondta Pom Pom. - A kettőnk magányossága, még az is semmi!
Bogyó lassan magához tért, már nem suttogott, kíváncsian megkérdezte:
- Hogyhogy semmi?
- Úgy, hogy semmi, mert van nála nagyobb is! - vágta rá rögtön Pom Pom. S nehogy abbamaradjon a beszélgetés, gyorsan folytatta: - Mert ugye aki beszélget valakivel, az már nem annyira magányos! Vagyis van nálunk magányosabb is!

hiteltelen.

~ Bort iszik, vizet prédikál.

Eddig teljesen hitetlen volt mindennel kapcsolatban, most meg egy érthetetlenül hatalmas hiteltelenség csöpög az összes szavamból.. Én osztogatok tanácsot, pont én?! Ráadásul olyat, aminek én napok-hetek óta pont az ellenkezőjét teszem, sőt, világéletemben a saját állításom ellen cselekedtem. De azért igen, másnak megmondani, hogy mit tegyen, az nagyon megy... Úgy osztom a jobbnál jobb tanácsokat, mint a cukrot. Bár, van bennük egy kis igazságalap, mert oké, tényleg nem árt, ha valaki megnyugszik, nem gondolja túl a történteket és nem hiszi azt, hogy utálja valaki.. De akkor is, hogy jövök én ahhoz, hogy ezeket leírjam valakinek, aki tanácsot vár tőlem? Mégis hogy.. Inkább be kéne fognom a számat és elásni magamat, nem még itt magyarázni, hogy mit kéne tennie - amikor pont én vagyok az, aki ezeket sosem tenné meg, sőőőt...

Amúgy meg:

nyuginyuginyugi

~ Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem így van. Az agy idővel - hogy megóvja magát - szövetekkel veszi körül a sebet. Így csökken a fájdalom, de a seb megmarad.

Napok óta mindenhonnan csak azt hallom, hogy nyugi, minden jobb lesz, ezt nektek kell megbeszélnetek, adj neki egy kis időt, nyugi, nem lesz baj, nem utál, nyugi, ne legyél hülye, ne gondolkozz el ilyeneken, nyugi, nem megoldás, nyugi.. De az az igazság, hogy elfogyott belőlem minden érzés.. Csak úgy vagyok, nem érzek semmit; nem figyelek semmire; nem pörgök, de nem is vagyok lelassulva.. Egyszóval, csak úgy létezem a nagyvilágban, korlátok nélkül.. Na jó, mivel az agyam folyamatosan pörög, azért ezek a gondolatok igazán fájóan kellemesek tudnak lenni, mert elhitetik velem, hogy minden rendben.. Pedig, azt hiszem, hogy amikor már csak úgy létezem, hogy nem érdekel semmi és senki, akkor az nem igazán normális.. De még mindig jobb, mint a három napja tartó random sírógörcsök, yo creo que.. Így újragondolva az egészet, rohadtul csak én vagyok a hibás.. Megint-mindig. De nem para, hozzászoktam végül is, meg, igazából ez így sokkal korrektebb.. Mármint, hogy nem mást okolok az egészért, hanem magamat.. Jobban szeretem magamat utálni, mint mást.. Ezvan.. Talán jobb lesz - idővel..
Elhatároztam, hogy most egy hétig - por lo menos - hagyom az egészet a francba, időt hagyok mind magamnak, mind mindenki másnak, hogy összekaparja magát.. Aztán meglátjuk mi lesz.. Igazából, már hetekkel ezelőtt ezt kellett volna tennem, és mindenkit megmentettem volna egy rakat könnytől - részemről.. Csak az a mérhetetlenül hatalmas önzésem csináltatta velem tovább, nem törődve mással, csak azzal hogy nekem jó legyen.. Bár ez megint olyan, hogy igazából, mindig is ennyire önző voltam, kivételesen miért lett volna máshogy? *headshot*
Szóval, egy hét, aztán meglátjuk, hogy változik-e valami.. Utálom az ilyeneket, mert legutóbb - köbö másfél éve - így sikeresen elvesztettem egy barátomat, csak mert megsértődtem - jogtalanul - és nem voltam hajlandó szóba állni vele.. Mondjuk, most nem ez van.. Legalábbis én kivételesen! nem vagyok sértődött, sem semmi.. Nem utálkozok, nem hisztizek (ahapersze), csak elfogadtam, hogy idő kell.. És ennyi. :)
Bár, nemtudom.. Fáradt vagyok, pedig egész héten több, mint 8 órát aludtam, a fejem szétszakad - bár tegnap 3 órát végigbőgtem, szóval ez érthető.. No mindegy.. Hiszem-remélem, hogy egyszer minden jobb lesz, aztán kész.. Vagynem. Nemtudom.. Próbálok nem kiakadni, nem lázadni minden ellen, csak nehéz.. Iszonyatosan nehéz.. 

fine, thanks.

Megint annyi koffeint sikerült magamba tuszkolnom a nap folyamán (kezdve reggel nyolckor), plusz rátett a péntek van-hangulat is, plusz hogy viszonylag jó napom volt, hogy körülbelül 6-ig pörögtem, mint egy búgócsiga.. Most pedig kiment az összes kávé-cukor-édesség a szervezetemből, és rájöttem, hogy rettentően fáradt vagyok, rettenetesen elegem van, és hihetetlenül hatalmas idióta vagyok.. És a felismerés óta (köbö. 10 perce) csak ülök, és vagyok, de semmi több.. Már órákkal ezelőtt is gondot okozott, hogy egyáltalán csak nyitva tartsam a szememet, de most meg, fogalmam sincs..
Azt mondják, hogy túlparázok mindent.. És ott a saját hibáimat, cselekedeteimet látom visszatükröződni, ahol nincsenek is ott.. Beképzelek dolgokat, és ha nem szerzek azonnal meggyőződést az ellenkezőjéről, akkor addig hitegetem magamat, hogy márpedig úgy van, míg el nem hiszem, hogy tényleg úgy van, még akkor is, ha egyetemes baromság, amit próbálok elhinni.. Csak az eszemmel hiába tudom felfogni, hogy ez csak azért van, mert túl sok a seb, és ennyire védem magamat, a szívemmel úgysem fogom fel sosem.. Kezdek rájönni, hogy azért nem vagyok én annyira egyedül, mint gondolom.. Ez az egyetlen, amit most felfogtam, hogy bármi van, tudok kihez fordulni - még ha nem is hallgat végig feltétlenül.. Ma a helyijáraton megfogalmazódott bennem (miközben éppen kacsákról és libákról beszéltem), hogy kibaszottul egyedül vagyok.. Igen, tudom, hogy a két mondat között hatalmas szakadék tátong, és full ellentétei egymásnak.. Akkora űr tátong bennem, hogy nem is tudom.. Ráadásul, bármi van, már fogalmam sincs, hogy ki van mellettem felszínesen és ki ténylegesen.. És megint elszaladt velem a ló és kezdem a hülyeségeimet elhinni.. És az agyam hiába érti most is, hogy hülyeséget csinálok, hülyeségeket mondok, hibát-hibára halmozok, mégis mondom/csinálom tovább, míg már megint felgyújtok magam mögött mindent, megutáltatom magamat mindenkivel és kérhetek újra bocsánatot, újabb esélyt.. Csak az a gond, hogy az esélyek sem végtelen számúak.. És rohadtul az lesz a vége, hogy méginkább egyedül leszek, és nem lesz kitől újabb esélyt kérni....

porfavor! ;)

Egy szavazatot (tetszik-et) lécci dobjál Lucára, fontos lenne! Neked csak egy másodpercedbe telik, hiszen csak egyszer kellene - illetve lehet - szavazni, a facebook-fiókoddal, de neki sokat jelentene, úgy gondolom.. A főkép alatti tetszik gomb megnyomásával el is küldöd a szavazatodat, és ennyi, tényleg csak pár másodperc az egész.. Köszönöm mindenkinek, aki megteszi, hogy elküld egy szavazatot! :)
A link: http://www.queenofbalaton.hu/index.php?id=151

#shit

~ Tudod az első pofon a legnagyobb, aztán a többit megszokod. 

HAZUGSÁG!! Ezt az érzést sohasem lehet megszokni.. Hiába kaptál már több milliárd pofont, bárkitől, akár úgy, hogy számítottál rá, akár úgy, hogy nem, mindig van valaki, aki nagyobbat tud ütni, mint más - még akkor is, ha az illető nem direkt teszi.. Hiszem, hogy nem direkt kapom ezeket, de attól még ott vannak, és ugyanúgy fájnak, sőt, talán jobban is, mint vártam.. Napok óta minden egyes perc felér egy-egy ütéssel, ami egyre lejjebb és lejjebb taszít, oda, ahol kezdetben voltam.. Nem akarok visszajutni oda, de ezt már nem bírom, már most teljesen darabokban vagyok, egy nap után, többet nem bírok elviselni, összerogyok az egésztől.. Azt hittem, vagyok annyira erős, hogy nyilvánosan nem alázom meg magamat, hogy akárhány ember előtt elsírom magamat.. Úgy tűnik, tévedtem. Eddig megpróbáltam megőrizni a méltóságomat, legalább annyira, hogy ne egy lépcsőn kelljen sírnom, mert fáj.. Persze, hogy fáj, mégis mit hittem, hol éltem az utóbbi tizenöt évben, ha azt hittem, hogy nem fog fájni?!... Azt hiszem, hogy az, hogy az utóbbi pár - na jó, kettő - napban jól voltam, legalábbis jobban, adott egy akkora önbizalom-löketet, hogy elkönyveltem magamban, hogy igen, vége, kikerültem az egészből.. És ezek a pofonok, amiket kaptam, az általam gondosan felhúzott alig pár milliméteres falat találták el, ami védett engem az újabb fájdalomhullámtól.. Csak nem elég, hogy az a páncélt rombolták le az ütések, hanem még engem is eltaláltak.. Mást nem igazán tudok elképzelni, hogy miért - mi is volt ma az, ami... Próbálom összekaparni magamat, de elkényeztettek, megszoktam, hogy van kihez fordulnom, ha gáz van.. És most nem találok kiutat, teljesen egyedül nem.. Én ilyen vagyok.. Másnak az segít, ha teljesen egyedül van, én egyszerűen beleőrülök, ha ezt egyedül kell megoldanom - sőt, nem csak beleőrülök, de nem is fog sikerülni.. És hol jó napjaim, hol rossz napjaim vannak.. És ma olyan dolgok jutottak eszembe, amik önpusztító baromságok, utoljára több, mint egy éve tettem meg ezt.. És megint ott tartok, hogy mást nem tudok tenni, csak sodródni.. De amint elengedem az utolsó kis kötélszálat, ami még ideköt, hatalmasat fogok esni, teljesen egyedül leszek, még jobban elítélve, mint most.. Szóval, kivételesen csak befogom a pofámat és nézek okosan, mert egyszerűen nem megy.. Próbálok eltűnni, mintha nem is lennék, mert jelenleg csak azt érzem, hogy mindenki utál és semmi pozitív tulajdonságom sincs, értelme sincs, hogy vagyok.. De nem, mert azt mondják, hogy beképzelem.. Kitudja.. Én már nem tudom ezt pártatlanul szemlélni, anélkül, hogy mindenféle -ezekszerint- hülyeséget beképzeljek, így fogom és inkább állítom a hülye előítéleteimet, ezzel akaratlanul is, de megbántva embereket, mert könnyebb, ha mást okolok a saját hibámért... És megint hol tartok? Nem elég, hogy mélyen, eléggé mélyen, de már megint ugyanazokat a köröket futom.. Minden egyes rohadt szavamból csöpög a töménytelen önsajnálat, sajnáltatom magamat azért, amiben én is hibás vagyok, nem is kicsit.. Szóval, welcome to the floor, again.

Hidd el, jönnek még jobb idők..

Az a baj a nagy elhatározásaimmal, hogy sosem tudom betartani őket.. Még hogy szarni fogok az egészre és mindenre? Ugyan, már megint kit próbáltam ezzel hitegetni?!
A nagy pozitív-felfogásom körülbelül 8-ig tartott... Az mennyi is? Körülbelül 10 óra, úgy, hogy abból 8-at átaludtam.. Oké, fogjuk rá, hogy a harmadik óra végéig egész jól tartottam magamat, aztán akkor iszonyatosan kiakadtam (örülök, hogy 20 perces szünet volt), bőgtem 10 percig, csapkodtam, szidtam mindent és mindenkit, egyszóval, elég durván kikészültem.. Aztán ez maradt is, hetedik órán már semmi munkára nem tudtak rávenni szinte, hisztiztem, mint egy hároméves.. De persze, jól vagyok, miért is ne.:)
Nagyszerű napom volt.. És jelenleg nem úgy fest a helyzet, hogy holnap jobb lehetne, sőőőőőőőőt...

Mellesleg, rájöttem, hogy én mennyire nem szeretem a Valentin-napot.. Persze, tök cuki, hogy minden szívecskékkel és virágokkal van tele, ja, nagyon.. Spanyolon néztünk egy rövidfilmet, az tetszett, mint valami valentin-napi, de egyébként jammmm...
Egy idióta szokás, amit átvettünk az amcsiktól, olyasmi, mint a halloween.. Amíg kisebb voltam, tetszett, most meg a hátam közepére sem kívánom, utáltam egész nap mindenki boldog fejét nézni, ahogy full mosolygósan sétálgat, miközben én élni sem akarok.... Nomindegy, egyéni probléma, mégis, kit érdekel?:)
Tiltakozásul infón még véletlen sem boldog videókat néztünk, még egy-két Disney filmet megnéztünk, meg Paranormal Activity trailereket, mesés volt, mondhatom.. Pont én, aki még egy Harry Potter filmet se mert sose végignézni, pont én nézzek ilyeneket? De legalább mindenki jót szórakozott, hogy ők csak röhögnek az egészen, én meg letakarom a fejemet.. Sosebaj.:D Ja, meg még a Google aktuális animációja tetszik, és részemről ennyi a Valentin-nap.. *Csókoltatom Cupidot.*

Amúgy ezt a videót néztük, nekem tetszett..:

inkább kialszom magamból.. és holnap megint pozitív leszek..
leszarok mindent, ami próbálja elvenni a jókedvemet.. és attól, hogy valaki szarul van, nem fordítok hátat neki, mint ahogy nekem se szoktak.. szóval, akár tetszik bárkinek-akár nem, ez így lesz ezentúl.. és kész. és nem érdekelnek a rohadt gödrök, sem a kis kavicsok, amiken elcsúszok.. nem-nem-nem! boldog akarok lenni ezen a retkedék bolygón, tehát, boldog is leszek! és bármi lesz, akik fontosak, azokat felrángatom arról a nyomorék padlóról, keressen magának mást a szomorúság, ne az én barátaimat lopdossa el.. éskész...

(# i need coffee! ; # like a 10 years old child! ;#i've got a decision! ; #i love a tantrums!)

túl gyorsan, túl sokat.

Elszóltam magamat; előre ittam a medve bőrére; elbizakodott voltam... Mondhatjuk akárhogyan, de akár lekopogtam, akár nem, megint túl sokat, túl gyorsan akartam, egyszerre... Pedig nem kellett volna, ezt most érzem.. És megint kezdődik minden elölről...
Megint azt hittem, hogy hűűűűdefasza, jól vagyok, minden csupa szivárvány és vidámság... A nagy ****-t !
No nevermind. Már kezdem megszokni.. Végülis, nem tök mindegy, hogy durván fél év egy hintában vagy egy kevéssel több? Szóval, ezentúl senki se törődjön azzal, hogy éppen jó vagy rossz napom van, a következő úgyis az ellentettje lesz, kezdek rájönni..
Lassan rájöhetnék, hogy hinni a templomban kell, és az azt hittem hogy,.. kezdetű mondatok úgysem igazak sosem.. Nembaj. Végül is, a magam 15 évével hogy mondhatnék bármi okosat is, bármiről - főleg az életről.. Ugyan, hol tudom én azt, hogy mi a fájdalom.. Hol tudok én akármit is..
Lassan már saját magamtól rosszul leszek, hogy mekkora álarcot viselek - nap, mint nap.. Elegem van, most úgy rohadtul.. És megint eszembe jutott, hogy milyen is nap van.. És egész nap nem gondoltam Rá.. És most én vagyok az idióta.. Hogy voltam képes alig másfél év alatt elfelejteni azt, aki egykor a legfontosabb élőlény volt az életemben?! Akkora nemistudom mi vagyok. Erre már néha nem találok szavakat.. Utálom az egészet, utálok mindent, hagyjon mindenki békén, elegem van, mindenből.....

De legalább volt alkalmam kirakni(ha már hangulatban itt van):

#no me puedo quejar

~ Azok érdemlik meg igazán, hogy részt vegyenek életed mindennapjaiban, akik átsegítenek a nehezebb időkben, és mikor annak vége, veled együtt nevetnek.

Volt elég időm gondolkozni.. Amúgy is, ha szarul vagyok, nem tudok mást tenni.. Nem, nem vagyok sokkal fényesebben, de kaptam egy reménysugarat, azt hiszem, sikerült valami kapaszkodót találnom, amivel feltornásztam magamat a gödör pereméig.. Megint egy hajszálon múlik csak, hogy vissza ne essek, de azt már eldöntöttem, hogy abban az esetben, ha ez megtörténik (remélem nem mostanság), akkor fogom magam, és nekiállok újból feltápászkodni, mert nem létezik, hogy ne lehessen ebben a nyamvadt életben legalább néha-néha boldognak lenni úgy, hogy nem árnyékolja be a félelem vagy gyűlölet vagy akármi árnyéka!...
Vicces, hogy most, amint vége az egésznek, hány olyan ember kezdett el velem megint beszélni, akik közben átnéztek rajtam.. Egy szavuk se volt ahhoz, hogy árnyéka se voltam magamnak, most meg megint ott vannak.. Tudod mikor és hol és kinek csináld el, köszönöm, de én nem kérek belőle!;) *Persze ez most nem az olyan személyeknek szól, akikről tudom, hogy miért kerültek közben, vagy bármi, vagy akiknek most én keresem a társaságát, de amikor meg szarul voltam, nem; ez természetesen kivételt képez, teljes mértékben!* 
Még anno - kedden - eldöntöttem, hogy most semmi és senki sem ronthatja el a kedvemet, próbálom is tartani hozzá magamat, hol megy, hol nem, de ez van.. (Igen, kemény két nap távlatból mekkora okosságokat tudok már mondani, néha még én is rácsodálkozom a tetteimre.)
Szóval, most úgy tűnik, hogy minden rendben... *lekopogom azért* Akik fontosak, azokkal újra tudok beszélni, persze, mindent nem tudok helyrehozni, de amit akartam, az most jobbnak tűnik - legalábbis szerintem. Así jammmmmm :)

Spongyabob: Patrik, te tényleg lemondasz az agyadról értem? 
Patrik: Agya van bárkinek, de igaz barátot kevés ember talál! 

Szóval köszönöm!<3
Úgy gondolom, nem szükséges megmagyaráznom, hogy ez kiknek-kinek szólt most (mármint a köszönet meg minden egyéb) az a két-három ember úgyis tudja, hogy neki szántam, szóval jammm :)

He was my everything..

~ A sivatagi szél már régen befedte lábunk nyomát a homokban. De én létem minden pillanatában emlékezni fogok mindenre, ami velünk történt, továbbra is ott fogsz járni álmaimban és a való életemben. Köszönöm, hogy az utamba kerültél!

2010. április 29. - 2011. május 13. 

21 hónapja öcsipöcs, 21 hónapja.. Egyszer még úgyis találkozunk, addig is, vigyázz magadra! Tudom, hogy jól vagy az "új" helyeden, és ez nekem pont elég.. De azért minden hónap tizenharmadik napján eszembe jutsz (és persze más napokon is), és visszaemlékszem arra a csekély kis időre, amit Veled tölthettem.. Köszönök mindent, Mushu!

#good day

Nem szeretem a telet. Vagyis, annyira nem is utálom, ha a fűtött szobából nézem, ahogy odakint nagy pelyhekben szállingózik a hó, akkor gyönyörű, meg szeretem, de egyébként.. Várhatok a szakadó hóesésben a buszra - ami mellesleg még késik is -, felszállok és jó, ha 1 fokkal melegebb van a buszon, mint kint.. Aztán hazavánszorgok a vízszintesen eső hóviharban - de legalább a távolsági már fűtött -, és áshatom ki a házat meg a járdát, hogy egyáltalán be tudjak jutni valahogy.. Aztán körülbelül 2 órával később mehetek ki, újra kiásni mindent, hogy a tesóm is bejusson valahogy a lakásba.. Mondhatni, nagyszerű!
Ráadásul, mivel azthittem, hogy itt a tavasz, múlthéten vetettem egy nagy doboz jégkrémet.. Amit úgyse bírok ki, hogy ne egyek meg. A hét elején (azaz tegnap) még meg is fáztam, a köhögésem ijesztő, fáj a torkom, folyik az orrom.. Erre hazaesek -3 fokban és mit csinálok? Ebéd címszóval leülök fagyit zabálni.. Nem, dehogy fog holnapra minden hangom elmenni, nem, végülis, nem baj, hogy egy szót se fogok tudni szólni szinte, neeeeem, ugyan, amúgy se beszélek sokat.. (Szóval, most nagyban imádkozom azért, hogy maradjon meg a hangom. Ja, és hogy álljon már el a havazás, különben én holnap busszal tuti, hogy nem tudok bejutni Veszprémbe.)

Néha úgy elgondolkoztat,hogy vajon van-e kivétel?....

#estoy volando

Péntek óta mintha tényleg történt volna valami, megkockáztatom.. Vagy, nem is tudom, kezdek jobban lenni (lekopogom), de mintha valami megváltozott volna. Vagy, csak rájöttem végre, hogy mi az, aminek a helyrehozataláért megéri küzdeni, és mi az, amit könnyebb és kevésbé fájdalmas, ha csak hagyok, és várom, hogy leperegjen rólam, begyógyítva ezzel a sebeket, amiket okozott.. Tényleg nem tudom.
Olyan vagyok, mint egy kisgyerek.. Ma bocsánatot kértem valakitől, akitől már jó ideje elnézést kellett volna kérnem, mert tényleg bunkó voltam vele, hosszú-hosszú időn keresztül. És közben csak arra tudtam gondolni, hogy ettől neki könnyebb lesz, remélem. Szóval, kivételesen nem arra, hogy én mit fogok ezáltal kapni. Szóval, talán kicsit kopott a szokásos önzésem - akkor, ha ez valóban így is marad, és nem csak egyszeri alkalomról volt szó.. És meglepő, hogy ilyen dolgokra hogy rá tudok csodálkozni, mintha nem volna természetes dolog. Persze, szoktam én bocsánatot kérni, ha hibázok, egy sajnálom-mal vagy bocsival lerendezek mindent - még akkor is, ha nem gondolom komolyan. De most tényleg úgy gondoltam, vagy jamm, csak szimplán ezt éreztem helyesnek, ezért megtettem, nem gondolva magamra.. Szóval... !

Rájöttem, hogy én egyszerűen nem tudom, hogy hogyan kell tanulni. Ismerem a szó jelentését, az igét, magát a cselekvést is, de nem tudom magam rávenni, hogy leüljek, lenyugodjak, kinyissak egy tankönyvet és tanuljak. És ennek én szívom a levét, mert ha nem tanulok, nem is tudok semmit - por supuesto -, szóval általában fogalmam sincs semmiről azon kívül, ami rám ragad az órák folyamán. És ez így nem maradhat tovább, az már fix. Próbálok tanulni, tényleg, de annyi mindent kéne csinálnom helyette, hogy sajnálom az időmet erre fordítani. Ma is, rohangásztam helyette egy sort Veszprémben, itthon filmeztem, meg fotóztam, meg olvastam, meg a neten lógok, aztán fél óra alatt végzek az egésszel, megírom a házikat, ha valamit nem tudok, nem járok utána, hanem hagyom, majd' megmondja valaki alapon.. És ez így rohadtul nem jó, azt hiszem.. Meg kell, hogy változtassam ezt a tulajdonságomat, különben gáz lesz, a kilencediket még átugrálom így, de hogy tizediktől szorulni fog a hurok, és rohadtul nagy gáz lesz, azt már most érzem.....
Összegezve, ma vagy nevettem, mindenen; vagy sírtam, mindenen; vagy csak úgy tengtem, mint egy kis valami, a kezemre kötve az emlékeim lufijaival, és egyesével engedtem el őket, hogy nevetve a fájdalmon, hol sírva a boldogságon, ahogy estek le a mázsás kövek a lelkemről, megszabadulva egy-egy pusztító érzéstől, a múlt egyes pillanataitól. Lehet, hogy hiányozni fognak majd, most még nem érzem, de kellett a hely az új dolgoknak, ami fontos, maradt, a többi már a lomtárból is törölve lett, aki itt hagyott a szarban, annak az emlékét nem fogom magammal cipelni, hogy minden percen mint egy tüske piszkálja az önérzetemet, szóval ez ilyen tisztogatós-sírós-nevetős nap volt. Ja, és iszonyatos szeretet- és öleléshiányom van, ez az oka, hogy ma (és az elkövetkezendő napokban) mindenkit, akit szeretek megöleltem... 

enough.

Amikor azt hiszed, hogy rosszabb már nem lehet, mindig jön valami, ami közbeszól. Elég egy szó, egy levél, akármi, és minden, amit nagy nehezen felépítettél, felborul és maga alá temet.. Azt hittem, hogy a tegnapi napomat nem lehet már felülmúlni, délutánra összekapartam magamat, hogy legalább embernek nézzek ki az egész nap után, erre nem jön egy újabb lapátnyi baj?!...

Elég sokat gondolkodtam, mind akkor, mind azóta.. Igazából, csak abban vagyok biztos, hogy ha akkor nem jövök rá egy másodperc alatt, hogy kiknek kell írnom, akkor nem garantálnám, hogy most itt lennék, ahol.. Szóval, köszönöm! ♥ (Tudom, kicsit sokszor ismételgetem, de nem tudok rá mást mondani, nem megszokott számomra, hogy bárkit is érdekel, amit mondok..)
Valamint, rájöttem, hogy ez kell, hogy legyen a legalja, mélyebbre már semmiképpen se juthatok, nem, az már valószínű, hogy át nem gondolt lépéseket vonna maga után, és mint már mondtam, senkinek se adom meg azt az örömöt, hogy ne boldogítsam még az embereket pár évig... Szóval jahmm:)

Azt hittem, hogy a mai napom még rosszabb lesz, mint a tegnapi, de kellemeset kellett csalódnom (bár lekopogom, mert még van pár óra az estéből), nem történt semmi extra. Leginkább a hétfőre leszek kíváncsi,  jelenleg sok mindenhez van már kedvem, de emberek közé menni és úgy tenni mintha minden rendben lenne-na, ahhoz nem sok, sőt, semmi... Vagyis, nem az emberekhez nincs kedvem, mert ilyenkor szeretek társaságban lenni - olyanok társaságában, akik fontosak nekem -, de beszélni nem sok. Csak ülök és gondolkozok. Ha valaki odaül vagy megölel, azzal nincs baj, de ne kérdezgessenek, ne próbáljanak felvidítani, ebből most egyedül kell kimásznom - ami sikerülni fog, rövid időn belül!! Hiszem, hogy jobb lesz az egész, és minden rendbe jön, aztán pedig megint ott leszek, és végighallgatom mások problémáit, és próbálok segíteni, mint eddig, csak előbb had álljak fel én a földről... Eldöntöttem és kész!
Igazából, tegnap mondtam egy rakat dolgot, amit nem gondoltam komolyan, de így, hogy leírtam, rájöttem, hogy akár komolyan is gondolhatnám őket, mert vagyok annyira sebzett vagy nem is tudom, hogy felmerüljenek bennem ilyenek.. De ilyenkor eszembe jut, hogy azok között, akiket itt hagynék, valószínűleg lenne olyan ember, akinek hiányoznék, szóval inkább maradok, bocsi..:') 

Szóval erről ennyit..

Mellesleg, újabban kicsit hosszabbak a bejegyzések, neharagudjatok, de elkezdek írni, és nem tudom abbahagyni, ki kell valahol adnom magamból az egészet - és hol máshol, ha nem itt?:)

törött szárnnyal, becsapódás után.

~ Játszol. Úgy érzed minden jól megy. De, hirtelen becsúszik egy hiba. És még egy. És még egy... hiába küzdesz ellene. Minél jobban igyekszel, annál rosszabb lesz a helyzet. Végül teljesen lebénulsz. Nem kapsz levegőt. És mindennek vége. Elmerültél.

~ Sokat gondolkodom mostanában ki is vagyok, milyen vagyok, de nem tudom. Összesen egy olyan ember vagyok, aki mindig ott van, ha valakinek szüksége van támaszra, aki mindenkit meghallgat, segít, hogy a másiknak jobb legyen. Vannak olyan napok, mikor minden jó, fullon jókedv, felhőtlen kacagás, party barátokkal, éjszakai hosszú beszélgetések, mindenen mosolygás, semmi egyedüllét. Álmodozás egy szebb világról... De van, mikor mindennek az ellenkezőjét szeretném. Mikor rám tör a rosszkedv, szótlanság, és olyankor csak nézek ki a fejemből... Olyankor szükségem van társakra és egyben mégsem. Beszélnék ugyan, de fölöslegesnek tartom, mert úgysem értenek meg, vagy lehet megértenek, de félek, hogy mégsem. Igen, vannak barátaim, kevés ugyan, de őszinte talán. Mindenki játszik egy szerepet, ahogyan én is. Csak én nem magamat rejtem el, hanem az érzéseimet. Megtanultam elrejteni őket. Ezáltal erősebb lettem. Haladok előre... Ha vissza is fordulnék? Túl sokáig szenvedtem már azon az úton ahhoz, hogy még egyszer visszaforduljak.

egyre funnybb..

Ez a nap jobb dolgokat nem is tartogathat lassan már számomra.. Tavaly még néha azért közölték velem, hogy netalántán, megközelítőleg okos vagyok, meg nem protekcióval kerültem be.. Manapság mikor mondják? Soha..
Már tényleg nem tudom, hogy mit keresek én a vetésiben.. Fél év alatt megutáltattam magam (szokásos magatartásom), agresszív vagyok alkalomadtán, hisztis szinte mindig, a humorérzékem a földigilisztákéval verseng, természetesen még bunkó is vagyok, egyenes embernek aztán meg rohadtul nem egyenes, jó ember meg.. na, inkább hagyjuk. Ez így mind egy dolog, amit még le is nyelek - ja, csapjuk még gyors' hozzá, hogy gyerekes vagyok, ami igaz, de szóval na -, de azt már rohadtul nem, hogy többen hajlamosak közölni, hogy mennyire látszik, hogy el vagyok kényeztetve, maximálisan.. Mintha nekem nem lenne ugyanakkora szenvedés ez egész életem, nem lennék ugyanannyira egyedül, nem lennék annyira nehéz eset, mint bárki más, sőt, talán még inkább.. Igen, iszonyatos hisztit le tudok vágni, ha valami nem úgy történik, ahogy én azt előre gondolom. Meg, nem gondolnám, hogy mindig mindent megkapok, sőőőőőőőt...
De végülis, az egésszel csak arra akartam rámutatni, hogy imádom, amikor olyanok mondanak rólam véleményt, akik mocskosmód nem ismernek, vagyis, lehet, hogy ismerik a felszínes énemet, de hogy engem nem, az fix.. Szóval, imádom az ilyet. Majd ha már ismersz, légyszíves akkor írj le teljesen, a véleményed meglehet, de nem hiszem, hogy a felszínes önmagamról előadást kéne tartani nekem, hiszen, pont én formáltam olyanná, amilyen most, hogy megvédjem magam vele. Csak, kezdem azt hinni, hogy a páncélom repedésein egyre több és több kis gonoszság kúszik be, és nem találnak alatta mást, mint a teljesen szétzilált belsőmet, ami most köszöni szépen, de nem szeretne több sebet kapni, elég neki annyit feldolgozni, mint amennyi most van rajta...

Másodlagos "problémám": Légyszíves, aki tudja, hogy hajlamos vagyok neki facebookon írni neki, nézze már meg, hogy az utóbbi két napban írtam-e neki (mármint, ha azóta nem beszéltünk chaten), mivel úgy tűnik, hogy a rendszer már megint nem szeretne közreműködni velem.. Jó lenne tudni, hogy páran direkt nem válaszolnak most, vagy csak a rendszer húzta keresztbe a dolgokat...

#funny

Napi élettapasztalat: Viccesek az emberek.. 

Amikor pontosan tudja valaki, hogy mégis mi a fene a bajom, erre egyszerűen hátat fordít? Tudja, hogy mi miatt vagyok ilyen hetek-napok óta, amilyen? És akkor csodálja, amikor egy ilyen khhhmm.. nagyszerűen sikerült nap után a buszon már nincs türelmem beszélgetni, a folyosón inkább elfordulok és nem szólok egy büdös betűt se, tudván, hogy úgyis csak álszentség volt a részéről, hogy  úgy tett, mintha megértené, hogy min megyek - min próbálok keresztülmenni? Persze, miért is ne, végülis, hogy mínusz vagy plusz egy ember áll mellettem, mit számít, ugye? Csak akkor ne adtál volna tanácsot, ne tettél volna úgy egész héten, mintha megértettél volna, ne próbáltál volna belém lelket önteni, ha az egész tetőpontján -vagy épp a legalján a gödörnek- egyszerűen csak eltűnsz..

Tudom, hogy mindenkinek lehetnek szar napjai.. Ezt megértem, sőt, akár hiszed, akár nem, még át is érzem. De akkor is, díjaztam volna, ha ma egyszerűen legalább csak színleled, hogy igen, még most is mellettem állsz, vagy valami nagyon hasonló. Mert nem, nem vicces, hogy ugyanazt az elcsépelt poént mondod el még ezredik alkalommal is, és várod, hogy mit reagálok rá.. De nem, amikor egyszerűen felállni, leülni, beszélgetni, mosolyogni sincs erőm és kedvem, akkor majd pont erre fogok reagálni.. Valószínű.

Lassan már tényleg az lesz, hogy inkább hagyom a fenébe az egészet, megoldom egyedül, de nem szükséges, hogy még valaki pofonvágjon ahhoz, hogy rájöjjek, hogy mennyire is érdekli a barátaim nagyrészét a világrengető problémám. Hatvanmillióan mondtok hatvanmillió plusz egy véleményt, tanácsot, aminek a nagyrésze kéretlen, és csak azt látja valaki, aki semmit, de ismétlem, semmit se tud, hogy nem vagyok olyan, mint az megszokott, és nyomja az idiótaságokat, hogy aki ellök magától, arra szarjak, és hasonlók. Ember, ha majd kell a hülyeséged, kikérem a véleményedet ezügyben, de amíg én ilyen nem kérek, addig tedd már meg, hogy nem szólsz bele, mert ezzel csak mégjobban megnehezíted azt, ami már hidd el nekem, így is épp elég nehéz.. Úgyse fogok rád hallgatni, mert egy merő hülyeség, amit mondasz, nem hiszem, hogy ettől bármi is jobb lenne, sőt, mióta szokás a gödör alján levő embert még lejjebb kéne lökni, vagy elfordulni tőle, mert nem éppen minden oké, de mondom, ha majd így gondolom, feltétlenül kikérem pár jóakaróm véleményét ebben, hiszen, mint megtapasztaltam, mesteri módon tudnak jobbnál jobb tanácsokat osztogatni, kéretlenül.. Szóval, hihetetlenül hálás vagyok, hogy legalább úgy teszel, mintha törődnél velem, de két dolog: egy, nem szorulok rá pont a Te tanácsodra, de tényleg köszönöm; kettő, nem szoktam belerúgni olyan emberekbe, akik fontosak nekem, akár beszélnek velem éppen, akár nem, szóval tényleg, de tényleg kérlek, hogy hagyjál ezentúl a kéretlen tanácsaiddal, mert úgy a mai nappal bezárólag, ami ma volt, az mindenen túltett, és nekem elegem lett.. Szóval, igazán köszönöm!

(Mielőtt félreértés esne, mert a szám-személy használataim kicsit kavarosak: az eleje és a vége is ugyannak az embernek szól, de nem, róla ezelőtt még nem írtam, hiszem, miért is, amikor nem gondoltam, hogy ezt kapom tőle. Nem szeretném, ha ebből az lenne, hogy én mekkora ... vagyok, mert nem merem egy illető szemébe mondani a véleményem, mert nem, szó sincs erről, ha úgy érzem helyesnek, ezt a szemébe is fogom mondani, ha meg nem ismer magára, ám legyen így.)

Egyébként pedig, miss you.:(

1982.09.08. – 2009.02.08.

what's going on?

Néha annyira szeretnék szuperhős lenni. Persze, önző okokból, de akkor is.. Merje bárki is azt mondani, hogy nem lenne-e jó tudni néha, hogy mit gondolnak épp az emberek. Nem úgy mindenről, mondjuk, csak rólad.. Hogy épp milyen érzelmeket váltasz ki belőlük, mit gondolnak éppen rólad, sötöbö...

Jó lenne tudni néha - na jó, mindig -, hogy most akkor épp mi a szösz folyik itt?! Most utálsz vagy sem, a bizalom még létezik-e ésatöbbi.. Oké, de érted, na.. Néha már annyira nem tudom tényleg, hogy mi is van, mit tehetek, mi haladja meg az időkérést, egyszóval, mi az, ami már túl sok, vagy akármi.. Mondhatja bárki, hogy everything'll be alright, azt hiszem, hogy ezt most helyrehozhatatlanul elrontottam.. És kivételesen nem is a saját lelkiismeretem kínoz, büntet engem a helyzet kellőképpen. Egyszer fent-egyszer lent. Az, hogy néha el akarok mondani valamit, akár csak egy órán történt dolgot, és rájövök, hogy huuupsz, az én hibám, és nem, ezt elbasztam, akkor igyam is a levét, hagyjalak, és csak rámjön a random sírógörcs, már egészen megszokott, mondom, büntet engem a helyzet, egész megfelelően, csak éppen én szenvedek tőle - de ennyi büntetést meg megérdemlek minden tettem után, nem?

Hatalmas filozofálgatások.

Furcsa belegondolni, hogy már több, mint 100 napja járok gimibe, közben meg még mindig -5 évvel elmaradva éldegélek, teljesen a múltban.. Ahelyett, hogy elengedném, ami volt, és csak a jelennel foglalkoznék.. De, nem pont a múltunk tesz minket olyan emberekké, amilyenek most vagyunk? Vagy, pont azért nem lehetek olyan ember, amilyen lenni szeretnék, mert a múltamban hibát hibára halmoztam?  Ha visszamehetnék, csak egyetlen egy napra is, hogy mindent megváltoztassak, vajon élnék-e a lehetőséggel? És ha igen, vajon melyik napot tenném szebbé? Ha elkezdeném leírogatni a lehetőségeimet, több füzetnyi dátumot sorolhatnék fel, több tucatnyi embert, akit megbántottam, több milliárd utacskát, ahol a másik irányba fordulhattam volna - és akkor most talán más lehetnék.. Akarok én egyáltalán más lenni? Miért nem érem be a magam kis fránya életével, a magam hibáival, a magam barátaival, és mindennel, ami engem magammá tesz?  Ha akkor, ott, talán a szebbik, naposabbik utat választom, most nem itt lennék, nem azon bánkódnék, hogy helyre tudom-e hozni a legutóbbi botlásaimat, hogy fixálni tudom-e a barátságokon keletkezett töréseket, hanem egy teljesen más környezetben, teljesen más emberek között egy teljesen más ember lehetnék.. És ki tudja, talán boldogabb.. Ha akkor azt tettem volna, akkor most minden rendben lenne? Akkor most boldog lennék? Akkor még ott lennének mellettem azok, akik akár 1 hónapja, akár 1 éve, de ott voltak? Akkor most azt mondhatnám, hogy köszönöm szépen, tökéletes az életem? Mi lenne akkor, ha....?

I give up...

Nem véletlenül tudom már évek óta, hogy egyik ünnepemen se történhet semmi jó.. A szülinapomat inkább hagyjuk, megkaptam a magam pofonjait az élettől - ugyanmár, a rosszakaróimtól is -, arra megvan az okom.. De eddig legalább a névnapommal nem volt bajom. A mai napig!
Oké, nagyon örülök meg köszönöm azoknak, akik gondoltak rám, aranyosak vagytok, nagyon jól esett. De azoktól, akiktől a legjobban vártam valamit, legalább egy jó szót a mai nap folyamán - mit kaptam? Javárj, semmit.. Viccesek az emberek. Mondjuk, mi jogon várok el én bármit is? Így még úgy tűnhetne, mintha fontosnak tartanám magamat, vagy bármi más, pedig ilyenről szó sincs, csak levontam a következtetést a mai napról.. Aki nekem sokat jelent, nem biztos, hogy én is neki.. És tényleg nem arról van szó, hogy mekkora fontos ez a nap, vagy bármi egyéb, mert nem, csak értitek, na.. Nekem is vannak-voltak érzéseim, az másodlagos, hogy ezekkel ki törődik vagy ki nem..

Mellesleg, a tegnapi nagy örvendezések közepette el is felejtettem: 2012. 02. 05. - Hiányzol macsku, pontosan egy éve. - :( ♥

Hintaeffektus. Tegnap örültem a fejemnek, nevettem, visongtam, meg minden: egyszóval, éltem! Ezzel szemben a mai nap.. Inkább hagyjuk. Úgy délig nem volt semmi gáz, aztán onnantól borult minden.. Egy órával előbb végeztem, már kicsöngőkor nem voltam teljesen okés, aztán a buszon már így körülbelül csak el ne sírjam magam helyzet volt, hazafele méginkább. Megint nem érdekel senki és semmi, agresszív és nyomott hangulatú vagyok. Azt hiszem, ez egy ördögi kör; egy jó napot követ egy nagyon szar, és így tovább, az idők végeztéig? Csak azt nem tartom igazságosnak, hogy hiába van egy jó napom, követheti akár 35 szar, sose egyenlő, mindig a depresszív hangulat felé billen el a mérleg.. De, mégis miért várok igazságot az élettől?!?!

Így a végére meg, mielőtt teljesen kimegy a fejemből:

Nagyon boldog szülinapot Flórcii!♥

good day.

Imádom az ilyen véletlenszerű energialöketeket.♥
Csak így jön - valaki/valami segítségével - és kitart.. Remélem, még jó darabig.. Annyira nagyonnagyonnagyon aaaahw, hogy nem is tudok konkrétan mit mondani, csak vigyorgok, mint egy idióta, meg nevetek, és élek, végre élek! .... - Azért, a mai két "lyukas" spanyol se rontott rajta sokat, valljuk be..-

Holnap népünnepély = névnapom lesz.. Nem, valójában nem tulajdonítok neki ekkora jelentőséget (francokat nem), de azért jó dolog tudni, hogy ilyen is van..:D
De idén nem kérek nagy ajándékot (francokat nem, ismét), csak, egy ölelést, olyantól, aki fontos és számít, vagy nem tudom.. Mondhatnám, hogy csak annyit, hogy legyen minden rendben, mindig, de nem hinném, hogy ezt megkapom, szóval, inkább maradok az ölelésnél, de az jöhet rakatszámra!.. ♥

the only one! ♥

~ He's my darling. ~ Because you make me believe in myself, when nobody else can help. ~ Majd ha hívom, idebattyog hozzám, gőzölgő párát fúj a kezemre, talán meg is nyalja, hátha van benne valami finom.. 

Az egyetlen, aki akkor is ott van mellettem, amikor mindenki más ellenem fordul. Kis szeretetgombóc, annyi kitartást tud adni, hihetetlen.. Lassan már 3 éve, 2010. júniusa óta, töretlenül... Remélem, egyszer, valamikor, mint saját.. 
Imádlak te disznaj, legfontosabb, köszönök mindent Fatah, elképzelhetetlen, hogy mennyi támogatást tud adni, csak azzal, hogy van, hogy ott van, mindig..♥ 

álarc.

Azt hiszem, az egyik legnagyobb idiótaság volt részemről azt gondolni, hogy nem fogok ezen kattogni.. Ugyanmár.. Eddig legalább az iskolában volt kedvem bármihez is.. Tök jó érzés nézni, ahogy körülöttem mindenki vidám, életerős, nevet és próbálja rám is átragasztani a jókedvet.. Aki meg tudja, hogy tényleg nem oké most minden, nem tud illetve nem akar illetve nem is próbál segíteni. Vagy nemtudom.. Napok óta csak ezt tudom ismételni, hogy nem tudom.. Semmit se tudok.. Megint ott tartok, mint tavaly, fantasztikus. Ennél mélyebbre már nincs? Csak legyen türelmem kivárni a következő napot, lesz még lejjebb is, sokkal..
Az a vicces, hogy megint ki tudom jelenteni, teljes bizonyossággal: nincs kedvem élni. Ebbe nem kell többet belegondolni, nincs semmi következménye, csak belefáradtam, jobban, mint egy 15 évesnek bele kéne ebbe fáradnia.. Abba inkább bele se akarok gondolni, hogy azok közül, akik ezt olvassák, hányan tudnának segíteni, ha akarnának. Furcsa, hogy látszólag mindenkinek úgy tűnik, hogy mennyire rendben van minden. és vicces, hogy vajon hányan nevetnek ezen, amikor közben meg mellettem vannak/voltak, látszólag..  Mégis úgy őszintén én mit gondoltam, amikor bármit is mondtam?! És most én szívom a levét, kamatostul.. Mert akinek a legtöbbet ártottam, azzal tisztult a helyzet, normalizálódott minden, akit meg "csak" belekevertem, köszönni se köszön.. Tehetséges vagyok, meg kell hagyni.. És ezután még van valakinek kedve megkérdezni, hogy vajon miért is utálom magamat? Ezért kedves, ezért..

"Hogy miért nem reagálok a csúfolódásokra? Ez egyszerű. Láttam meghalni a szeretteimet, láttam unottan elfordulni a szerelmemet, láttam kárörvendően nevetni a barátaimat... Ezután akadjak ki azon, hogy valaki szénaboglyának titulálja a hajamat? Fájdalmat kellene okoznia, hogy valakinek nem tetszik a táskám? Ugyanmár... "

thinking.

Úgy vélem, hogy kezdem teljesen kiakasztani az ismerőseimet, a folyamatos siránkozásommal.. Ajj, ez így nagyon nem lesz jó, érzem már előre.. Persze, nem szólnak egy szót se rá, mert egy: senki se tud erre semmit se mondani; kettő: azért pont Nekik mondom, mert bennük megbízom ennyire, ergo, mellettem állnak, nem? Legszívesebben ugrálnék és táncolnék és énekelnék, rá két másodperce meg már sírnék.. És a depis zene meg a tök ugrálós-üvöltözős zene között váltogatok, szóval rohadtul hetek óta szokásos estéim egyike..

haha. never ending.

Igazából, szeretem, amikor képen hazudnak. Legalább ilyenkor valaki tényleg velem foglalkozik, ha van ideje ilyen hülyeségeket kitalálnia.. Nem értem, hogy hogy tarthattam valakit a legjobb barátnőmnek másfél éven keresztül, amikor egy ilyen kis szarságban - mert erre jobb szót nem tudok - kapásból, kérdés nélkül vádaskodik és támad. Jobban kéne ismernie, nem?
Mert oké, ha valaki, aki még alig pár hónapja, hogy csak ismer, nem hisz nekem, azt mondom, hogy ám legyen - bár ezt se bírom ki általában szar kedv nélkül -, de hogy valaki, aki elvileg mindenki másnál jobban ismert? Elvileg..
(Végülis, tegnap este azt mondtam, hogy akkor foglalkoztam Zsuzsival utoljára. Bocs, hazudtam, szoktam, kérdezz meg akárkit, tud róla mesélni bőven..)

Egész hétvégén megint nem csináltam semmit, csak fetrengtem az önsajnálatban.. Nem, dehogy írok holnap is spanyolból, nem kéne kötelezőt olvasnom, nem írok témazárókat sem, ugyan, dehogyis.. Gratulálok magamnak, ismét sok tettem a javítás érdekében.
De legalább, ha jutottam is volna valamire a nagy önsajnálattal, akkor azt mondanám, hogy oké, maybe megérte. De így?! Csak egyre lejjebbre süllyedek, megint nincs kedvem semmihez és senkihez, elegem van mindenből, hagyjanak békén, és tényleg csak az keressen, akinek hiányzom, vagy értitek, na. Szóval, ne piszkáljanak minden kis apró-cseprő szarsággal, mert valószínű, hogy az ilyen emberkék végighallgathatnak egy kiakadást, igazán agresszív köntösben.. Bocs, jelenleg több nem telik tőlem, szóval, a saját érdekedben, kérlek, ne cseszegess a héten hülyeségekkel, csak ha életbevágó.. Megértésedet köszönöm!

Ismét rádöbbentem, hogy én mennyire nem tudom megérteni néhány kortársamat.. Nem nevesítenék, nem hoznék példát, mert megeshet, hogy olvassa, de egyszerűen nem tudom megérteni, hogy valaki 15 évesen hogy állhat értelemben egy 12 éves kislány szintjén. Oké, nem azt mondom, néha én is szoktam így viselkedni, de nem olyan dolgokon csodálkozni, álmélkodni napokig, mint egyesek..

Holnap megint hétfő. Vissza a kavarodásba, ahol azt se tudom, hogy most épp kinek köszönhetek vagy kinek nem, anélkül, hogy abból utána magyarázkodás kelljen, hogy legyen. Fantasztikus. Annyira nincs kedvem felkelni holnap, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, amikor legszívesebben csak.. Nem is tudom, van, akivel iszonyatosan szeretnék beszélni, tökmindegy, több emberrel is, csak elcsesztem, és ezért nem, és nem.. És utálok ezzel a tudattal bemenni. De amikor meg ott vagyok, akkor meg ilyeneken nem tudok annyira kattogni, szóval az meg jobb. És ebben semmi logika nincs, ismételten csak, nembaj. Csak, magam sem tudom, hogy mit is akarok. Leginkább egyszerre mindent, és mindenkivel helyrehozni, amit elcsesztem.. Vissza akarom kapni a köbö három héttel ezelőtti életemet, mert mindent, de tényleg mindent máshogy csinálnék.. Szóval, ha feltaláltál egy időgépet, kérlek, jelentkezz, iszonyatosan megkönnyítenéd a helyzetemet. Hálám örökké üldözni fog, ésblablabla..
Jelenleg igen, ennyi jóindulat van bennem, tudom, hihetetlenül bunkó lettem, egy normális gondolatom sincs, ha valaki nem úgy szól hozzám, ahogy gondolom, akkor meg letámadom.. Nemtetszik? Ez van, nekem se, de mit is tehetnék ellene? Ja, és majdnem kifelejtettem: flegma is vagyok, mindemellett. Szóval, mint már mondottam, a saját érdekedben, vigyázz! Nem akarok még több embert megbántani, még több emberen átgázolni, mint ahogy már most áll a helyzet.. Azt már nem hiszem, hogy ép ésszel átvészelném, vagy, hogy azt ki akarnám még bírni..

//A megszólítások nem konkrét embernek/embereknek szólnak, csak így jött ki a helyzet, pillanat szüleménye. Ja, és sorry, "kicsit" megint hosszúra sikeredett a siránkozásom..//