carpe diem

Ismét eltelt egy hónap.. Igazából, tegnap még tök bizakodva álltam hozzá, hogy igen, még van három napom a februárból, mindent megtehetek, minden sikerülni fog.. Aztán reggel beugrott, hogy hoppá, csak huszonnyolc nap volt ebben a hónapban - és most úgy érzem, hogy hiába mondtam január végén, hogy szar kétségbeejtő a helyzet és sötöbö, most minden sokkal, de sokkal rosszabbul fest.. Tanulás terén úgy gondolom, hogy egy kicsit megembereltem magam, hoztam egy három tizeddel jobb átlagot, mint amúgy az évben.. Remélem, hogy ez nem fog elúszni - bár ez hol múlik csak reményeken.. Mint bármi más...
Nem akartam depressziós hangvételűre venni a hónap utolsó bejegyzését, de nem tudok mit csinálni.. Annyira el tudja baszni rontani a kedvemet pár ember, hogy hihetetlen - mindezt (remélem) nem direkt.. Nomindegy.
És így most egyszerűen rájöttem, hogy nem lehet mindenki olyan, mint én. Mármint, nekem az rohadt sokat segít, ha valaki végighallgatja a panaszáradatomat és megpróbál valami értelmeset mondani.. Vagy csak végighallgatja. Mindegy. De, van aki nem ilyen. És igazából el kell fogadnom. Mert mást nem tehetek. Csak várni, hogy mikor mondja azt, hogy ismét kíváncsi rám és a hülyeségeimre.. Mást nem tudok tenni, vagyis, nem tehetek..
Amúgy továbbléptem.. Teljesen. Jó, oké, nem teljesen, de mondjuk 75%-ig már igen.. Ahhoz képest, hogy mekkora sebet kaptam - minden oldalról -, egész jól vagyok.. Persze, lesz majd jobb is.. Úgy jövőre. Addig meg marad ez, akinek meg nem tetszik, az.. Ne, inkább ne tegyen semmit, mert már nem tudom, hogy ha mondok valamit, annak milyen következményei vannak. Bár, aki itt akart hagyni, az eddig is megtette mindenféle felszólítás nélkül, ugyebár..
Mindegy, holnap március. Hivatalosan is tavasz.. Hihetetlenül vártam, imádom, hogy hazaérek (kabát nélkül), kinyitom az ablakomat, ledobom magam egy székre és csak hallgatom, ahogy csicseregnek a madarak, a szellő befúj az ablakomon, meleg van, alig látszódik már a hótakaró a tájon és ahhw. Tényleg nagyon szeretem a tavaszt..:)
Még két és fél hónap.. Félreértés ne essék, nem a születésnapomig számolok vissza, bár oké, odáig is.. Két és fél hónap, és pontosan két éve.. És az a legszomorúbb az egészben, hogy már alig emlékszem rá. És megbénít a tudat, hogy valaki (illetve valami, annak, aki egy állatot nem vesz emberszámba), aki (ami) mindennél fontosabb volt egykor, mára már alig él az emlékeim közt.. Eleinte ahányszor eszembe jutott vagy láttam, szétsírtam a fejemet, és bedepiztem. Mostanra meg hozzászoktam, hogy igen, nem voltam kellőképpen erős, és ezért elvesztettem.. De lesz más. Van más. És volt más.. És azt hiszem ez a legfontosabb. Hogy továbbléptem..
Uh, és tényleg nem akartam depizni. Csak most annyira kilátástalan minden - szó szerint is.. Mindjárt idefagyok, mindenki hátatfordított, egyedül vagyok, mint az utolsó kis hófoltok.. És rohadtul félek, hogy én is egyszercsak eltűnök bizonyos emberek mellől, mert egy nálam nagyobb erő úgy dönt, hogy nem kellek én tovább oda.. És oké, hogy a természet megújul és újraéled (mai irodalomóra hatása azért erősen befigyel), de az én erőm véges.. Nem fogok tudni egy bizonyos szint után már újra esélyt adni, bízni.. Csak pár embernek, akik tényleg számítanak - és az a vicces, hogy mégis ők azok, akik egy idő után egyszerűen elfelejtenek, mintha nem számítanék semmit sem.. Bár ki tudja, hogy számítottam-e valaha, valakinek bármennyire is?!...
Szóval, ennyi volt a február. Sikeres hónap volt. ✓