Attól még, hogy mindenki elmondja naponta tízszer, hogy újabban szomorú vagyok, és flegmább mint szoktam, és nem lehet megmaradni sokáig a társaságomban, és mindenen hisztizek, és túl sokat képzelek magamról - nem lesz jobb. Vicces, amikor az embert pont azok az emberek bántják meg (akarva vagy akaratlanul), akiktől a legtöbbet várná..
Itt most nem arról van szó, hogy reggel elküldtél a fenébe, és ezzel tönkre tetted az egész napomat úgy, ahogy volt, mert az csak az én hibám volt.. Csak amikor elmondom ezt a számomra egyik legfontosabb embernek, akkor elvárom, hogy nekem adjon igazat, és ne azt mondja, hogy neked volt igazad, és tényleg sokat engedek meg magamnak. De nem tudok mit csinálni ezzel. Szépen lassan, de biztosan haladok afelé, hogy végül rám se tudsz majd nézni anélkül, hogy csak arra tudj gondolni, hogy mennyire utálsz. De ha ez az út vége, akkor ez.
A barátaimnak pedig mellettem kéne állniuk, bármit is csinálok, bármekkorát is hibázok - az lenne a dolguk, hogy felszedjenek a földről, nem pedig hogy még lejjebb rúgjanak a lejtőn.
De megnyugtat a tudat, hogy amin tavaly ilyenkor még ki voltam akadva, ma már alig hat meg - végülis, az ember minden nap veszít el ismerősöket, és minden nap szerez újakat. Talán egy év múlva már ezen is nevetni fogok - fogunk..
