Eltelt egy év, a körülmények megváltoztak, de egy mondat nem: sokan mondtak nekem szép szavakat ma, sokan köszöntöttek fel - de akiktől a leginkább vártam volna, nem.
Lassan kezdek rájönni, hogy minden rossz tulajdonsága, minden veszekedés, minden sírás ellenére is hiányzik. Rettenetesen. Lehet, hogy a végén már összeomlottam a nyomás alatt, amivel terhelt, de ha nem lett volna az a 3 év, akkor nem lennék most az az ember, aki. Ebben biztos vagyok. Valamint, életem legfontosabb szereplőjét is neki köszönhetem, szóval rettentően sok hálával tartozom neki életem végéig..
Szóval ma körülbelül 5 percenként nézegettem a telefonomat, hátha küld SMS-t.. Nos, nem küldött.
A másik meg.. Nem, tényleg én vagyok a hülye. Igazából nem tudom miért várom el ezt egy olyan embertől, aki semmi különlegeset nem lát bennem, meggyőződésem hogy utál (mindenki más szerint viszont nem), plusz nagyon nagy valószínűséggel idegesítem is néha-néha.. Csak amikor meglátom, hogy fent van chaten, a szívemmel nem tudom felfogni, hogy nem fog semmit se írni. Mert ő nem az az ember. Legalább a tudat vigasztal, hogy nagy valószínűséggel eszébe jutott ma, hogy "igen, ma van a névnapja annak, aki a végtelenségig tud idegesíteni"...
És nem hiszem el, hogy senki se ismer annyira, hogy nekem nem csoki kell, hanem gumicukor. Annyira szomorúnak és elveszettnek érzem magam, hogy valaki igazán megdobhatna egy kiló gumicukorral...
