missed it

Sajnos (vagy sem) rá kellett jönnöm, hogy a segítség szinte soha nem onnan érkezik, ahonnan várjuk.. Sőt, leginkább azok az emberek fognak csalódást okozni, akiktől egyáltalán nem várnád. Ilyen az élet.. Csak azért jó tudni, hogy az embernek milyen barátai vannak.. Nomindegy.

Nem rohanhatok mindig át a fél országon, hogy helyrehozzam a dolgokat, hogy fixáljam egy kicsit az életemet. Egyszer belefért, de meg kellene találnom itt is azt a helyet, személyt, emléket, ami vissza tud rántani a földre. Mert tényleg nem fér bele, hogy mindig elutazzak oda, ahol az egész kezdődött. Ahol anno, 2 éve a lehető legnagyobb pofont kaptam. Persze, hihetetlenül örülök, meg most annyira pozitívnak látok mindent, hogy semmi se hat meg, csak.. Mégis bennem van a szálka, hogy miért? Vagyis, vasárnap óta azon gondolkozok, hogy mi lett volna, ha... Annyi mindent csesztem el, és most minden egyes kis hiba újra eszembe jutott, újra látom magam előtt minden kis ballépésemet, hallom az összes kimondott szót, mindent.. De hiába keresem az üzeneteket, képeket, bármit, nem találom őket, mert LEZÁRTAM az egészet. Csak mégis, bár hihetetlenül sok önbizalommal és pozitív életérzéssel töltött fel ez a pár óra, mégis fáj.. Fáj, hogy írnék, de tiltva vagyok, fáj, hogy keresném a képet, de már csak homályosan tudom felidézni az amúgy is homályos képen az arcokat, fáj, hogy az akkori társaság szétszéledt, hogy nem maradt semmi, amibe kapaszkodhatnék.. Csak maga a hely. És egy ló. Ami hatalmas dolog, valljuk be, de semmi több nincs, ami még ott tarthatna. És mégis, most így visszatekintve, kb. 3 óra alatt annyira sok pozitív energiát gyűjtöttem be, amit előzőleg hónapok alatt se.. Csak kérdés, hogy meddig tart ez ki.. Minél tovább, annál jobb.. Mert most, most minden szép és napsütéses. Nem tud az se érdekelni, hogy egy-két ember sorra keresztbe tesz és átvág. Mert nem.. Mert kaptam egy lehetőséget, éltem vele, és nem bántam meg..

♥

Legyen már holnap...! Ezért még a hajnali fél 6-os indulás is megéri, minden megéri.. Ha csak két óra erejéig lehetek ott, akkor is megéri.. Mindenképpen megéri, annyira leírhatatlan, amit érzek.. Hiába tudom, hogy nem lesz ott a megszokott társaság, sőt, szinte nem is fogok senkit se ismerni, kicsit olyan érzés, mintha lassan hazatérhetnék.. Visszavár a megszokott táj. És eszembe jut annak a 3 és fél hétnek az összes perce, minden poén, minden mosoly, könny, nevetés, ölelés. A délutáni locsolócsaták, ahogy ázottan végigtocsogok a kolesz folyosóján zokniban, ahogy viharverten visszatérünk egy-egy lovaglás után a délelőtti 30 fokban, ahogy a vizesvödrökkel bóklászunk az istállófolyosókon, ahogy az este végén végigfekszünk a kanapén és szinte vért izzadva küzdünk azért, hogy ne aludjunk el kapásból.. Ahogy minden héten sírva ültünk a péntek esti tábortűz körül, ahogy sírva hagytam el az iskola területét szombat reggel (kivéve amikor tudtam, hogy hétfőn megyek vissza). És eszembe jut, hogy mennyi mindent köszönhetek annak a helynek.. Barátságokat, olyan csalódásokat, amik jobb emberré tettek, és megannyi felejthetetlen pillanatot... Tehát igen, ha megkérdezik tőlem, hogy megéri-e azért fél 5-kor felkelni, hogy 10 körül már indulhassak is haza, azt válaszolom, hogy igen! Maximálisan megéri, mert eljuthatok arra a helyre, ahol minden jó, ahol végre kicsit megtalálhatom a már rég elveszett önmagamat.. Egyszóval, kicsit hazatérhetek.. :')

/erről mindig a 2011-es buszozás jut eszembe/

utálnálak.

~ Adj még egy pofont, nem érdekel. Állom. Adhatsz még vagy százat, azt is túlélem. Lehet, hogy fájni fog, de addig, amíg nem halok bele, én bizony mindig fel fogok állni, hiszen mennem kell. Nekem mennem kell.

Az a baj a nagy elhatározásokkal, hogy mindig belebukok.. Mert elég, ha meglátlak és kész. Onnan nincs tovább. Vagyis, általában vagy azon imádkozom, hogy vegyél észre, vagy azon, hogy semmiképpen se.. És nem tudom, hogy miért veszel észre, ha ennyire nem jelentek neked semmit se. Ha tényleg ennyire nem érdekellek, akkor ne mondj semmit, kerülj, ne gyere oda.. Ha meg jelentek, akkor végre igazán eldönthetnéd, hogy mit.. Mert ez három éve hónapokig padlóra küld, csak az, hogy tudom, hogy élsz, hogy beszélünk, hogy bármikor írhatsz. Csak ez. És küldöd közben még az idióta, félreértelmezhető szarságaidat, amikkel nem tudok mit kezdeni.. Mert döntsd már el, hogy egy flegma csá-ra vagyok-e érdemes, vagy puszira.. Mert nem teljesen mindegy azért. Legalábbis, nekem nem. Szóval, valami igazán történhetne már, mert három éve csak egy helyben állunk, néha belekevernek mások, akkor nem is beszélünk, vagy egyszerűen csak fogod magad és eltűnsz. Tehát, legyen már valami, könyörgöm! Mert néha már nem tudom, hogy miért csinálom ezt. Tényleg, gyakorlatilag pont akkor, amikor feladnám, jössz valamivel, ami okot és pozitív erőt ad a folytatáshoz.. Ennek így sose lesz vége. Legalábbis, szép vége sosem...

dream:)

~ Igaz, hogy nem tudjuk igazán, mink van, amíg el nem veszítjük, de az is igaz, hogy nem tudjuk, mi az, ami hiányzik, amíg nem birtokoljuk.

Istenem, annyira hiányzott.. Konkrétan jóformán majdnem meghaltam, annyira féltem, a felét gyomorgörccsel csináltam végig, meg hosszú még az út, míg visszajutok oda, ahonnan "lecsúsztam", a 110 cm-es szinte, de elkezdtem.. Utoljára majdnem másfél éve ugrottam, tényleg hiányzott..

2011. szeptember 10...

végre♥

Imádom az érzést, ami azt sugallja, hogy teljesen mindegy, hogy mi történik, minden úgy lesz most, ahogy te megálmodod.. Imádom, amikor rájövök, hogy igen, ehhez tényleg értek - vagy nem, csak a gépem tud sokat, mindegy.. Egyszerűen nem tudok beleunni, teljesen mindegy, hogy ugyanarról a témáról/személyről már a 1401345352143. képet készítem, még mindig érzem, hogy nem tudom letenni a fényképezőt.. 

És most szükségem van a térre, arra, hogy lehetőségeim legyenek. Ne csak a lovardában, ne csak a falu. Mehessek Veszprémbe, mehessek Pestre, Balaton-partra, bárhova, csak fotózhassak! Legyen már nyár, had utazgassak össze vissza egy géppel.. Kérlek! *-*

„Ne kérdezd tőlem, mit – miért fotózok – s fotóztam. De azt sem, honnan jöttem, s merre tartok. Csak nézd meg jól a képeim! – a választ megkapod.”

tavasz♥

Azt hiszem, hogy a legutolsó bejegyzésem óta hivatalosan is tavasz lett.. Annyira hiányzott az egész. Hiányzott, hogy az utcán sétálva feltöltődhessek a napsugarak melegével, hogy egy rövidujjúban flangálva se fagyjak meg, sőt, talán még az is hiányzott, hogy a nap kiégesse a retinámat. Annyira örülök, hogy újra tavasz van, elmondhatatlan..*-*

Persze, sikerült eljátszanom ugyanazt, mint három éve mindig. Ugyanúgy, ugyanabba a személybe. Már csak gratulálni tudok magamnak és röhögni a hülyeségemen. Mert nem, nekem nem volt elég, hogy kétszer eltűntél, amikor minden jobbra fordult, nem, megvárom inkább, hogy még párszor pofára ejts, és csak utána ébredek majd fel a kis álomvilágomból. Teljesen logikus..

Egy hónap (és egy nap) múlva 16 leszek.. De nem, továbbra sincs annyi eszem, hogy feltűnjön egy teljesen normális gondolat: Nem.Kellek.Neked! De azért próbálkozom, hátha most sikerül. Bármennyire is úgy gondolom, és úgy gondolják mások, annyira nem változtam meg azért sem külsőleg, sem belsőleg, hogy Neked elég jó legyek.. Soha nem leszek elég jó. Ha belehalok se, és ebbe bele kéne végre törődnöm. De akkor feladnám a reményt és megutálnálak. És én nem akarlak utálni, iszonyat sokat jelentesz, évek óta, akkor is, ha ezt nem tudom kifejezni kellőképpen. Ez kicsit olyan adok-kapok kapcsolat lett. Próbálom "visszaadni" az elmúlt évek sérelmeit, de ezekbe én minimum ugyanannyira megsérülök, mint Te. Értelmetlen, amit csinálok, de azért folytatom, hátha.. Már nem tudok mást tenni, csak nevetni magamon. Egy idióta vagyok.. Előbb-utóbb (inkább utóbb) csak rájövök, hogy a Földön élek és nem Disneylandben...

Ma amúgy rájöttem, hogy nekem a napszemüveg nem is áll olyan hülyén - eltekintve attól, hogy semmit se látok a szemüvegem nélkül, de az mindegy jelenleg. Szóval, hatalmas profilkép-cserélgetésbe kezdtem és megkértem Zsuzsit, hogy keressen nekem idézetet hozzá. Ezt találta, nagyon megragadott, hatalmas igazság:

"Nekem a szabadság kell. A levegő, a tér, hogy ne öljenek meg egyetlen pillantással, gondolattal, hogy ne érezzem azt, hogy nem jó az, ami vagyok. Még egyszer nem vagyok hajlandó elviselni azt, hogy háttérbe szorítsanak. Nem választok rosszul, most már nem fogok. Nem kell olyan, aki nem tisztel, nem becsül, és nem örül nekem, velem; minek kellene. Mit tudnék én kezdeni vele? Ám addig, amíg ilyen nincs, élvezem azt, ami vagyok, így nem is hiányzik senki. A mosolyt, az életet, amit nap mint nap kiszínezek, és kérdés nélkül lepakolom magam elé, vigye, akinek kell, nálam aztán van belőle bőven. Hiszen addig jó, amíg meg tudod találni magadban a gyereket, az idiótát, az őrültet, azt, aki a hétfő reggelt nem szürkének, hanem kávé nélkül is varázslatosnak látja."

Egyébként valójában tényleg kicsit így érzem magam. Vagy nem is tudom, hogyan. Egyik pillanatban még nyugodt vagyok, utána bepörgök és 10 percig csak hadarni tudok és nevetni, aztán pedig kifulladva leülök valahova a gondolataimmal és a sírás határán állok. Azt hiszem, hogy ezt a tavasz, de legfőképpen Te hoztad ki belőlem.. Hogy pont amikor minden rendbe jönne végre, jössz és belekavarsz mindennek a közepébe.. Kicsit érdekes, hogy egyfelől Miattad billent vissza a kis világom jórészt a helyére, másfelől viszont pont Te vagy az, aki kibillenti a mérleget. Csak azt lenne jó végre megtudni, hogy pozitív vagy negatív irányba billented-e...

mókuskerék.

Holnaptól megint vissza a mókuskerékbe, vissza a suliba.. És ilyenkor jövök rá, hogy egész szünetben semmit se csináltam. Ma kezdtem el kapkodni a fejem, hogy tejóég, volt-e egyáltalán lecke, valami tanulnivaló, bármi, amit elfelejtettem. És miután konstatáltam, hogy irodalmat kellett volna tanulni, becsuktam a könyvet, füzetet, mint aki jól végezte dolgát.. Szóval, még van egy bibliai történetem mára, meg valamennyit tanulni is kéne rá, és kész.

Mellesleg, irigylem a testvéremet. Aki meghosszabbíthatta egy nappal a szünetet - jó, csupán elfelejtette, hogy ma már tanítás van, de ez másodlagos. 

Semmi kedvem visszamenni. Szabályosan rettegek a gondolattól, hogy újra be kell mennem. Próbálom is késleltetni a dolgot, későbbi busz, stb. Félek, hogy mi lesz, ha... Én erre nem igazán állok most készen, nincs hozzá elegendő erőm, önbizalmam. Félek, hogy hülyeséget fogok csinálni.. Legalább csak 2 napot kell túlélnem, és jön a hétvége.. És mivel elvileg tűrhető idő lesz, talán tudok edzésre is menni.. Vagy valami, amitől jobb kedvem lesz. - Bár azon az se sokat javít, hogy reggel óta hallgatom a kopácsolást a fejem felett, a teraszunkat építgetik, még a héten biztosan végig ez lesz.. -

Egy hatalmas ölelésre és némi kitartásra van most szükségem. Hogy túléljem ezt a két napot. Nem akarom élvezni, az túl nagy kérés lenne - bár úgyis jó lesz -, csak ne essek hasra! Könyörgöm.... 

remember. - kicsit hosszú -

Kicsit ilyen visszaemlékezős, régi levelet-olvasgató hangulatban vagyok. Betudható ez annak, hogy a jelenlegi helyzetemmel annyira nem értek egyet, hogy így próbálok szabadulni belőle - természetesen sikertelenül.

Szóval nagyban olvasgattam régebbi bejegyzéseket (jó, 2011-es évösszefoglalóm, katasztrófa volt), képeket nézegetek, visszapörgetem a facebook-falamat, meg merengek a múlton. És ilyenkor mindig letargia és melankólia (na, milyen szavakat ismerek) vesz erőt rajtam. Mert rájövök, hogy nincs időgépem, ami visszaröpít pár évvel ezelőtti életembe, sőt, akár csak az egy héttel ezelőtt kimondott/leírt szavaimat sem tudom megváltoztatni. És ez olyan se füle-se farka érzés, mert nem tudom, hogy mitől van. Illetve, hogy a viharba ne tudnám, csak nem kéne, hogy ez így legyen.. De megint a kicseszett önsajnáltatásom az oka, hogy ide jutottam. Mert ha képes lennék csak egyszer az életben azt mondani egy barátnak, hogy neharagudj, de most nem tudom ezt vagy azt elmesélni, akkor nem lenne ez a helyzet. De nem, mindig jártatnom kell a számat. Megszokott. No nembaj, nem is ilyen irányba akartam elvinni az egészet...

Szóval, maradjunk a múltnál..

Az hazugság lenne, hogy a pár évvel ezelőtti dolgokat akarom visszakapni. Csak néha már tényleg nem tudom eldönteni, hogy vajon akkor vagy most szenvedek-e jobban. Bár, ez meg túlzás. Mert általánosban csak utáltak és előítéletekkel álltak hozzám, nem tudtak elfogadni, stb. És ott idővel tényleg nem találtam már a közös hangot, egy része túl gyerekes volt hozzám, a másik meg más kategória. És én nagyon sokat vártam a vetésis éveimtől. Egy ideig úgy is tűnt, hogy igen, megvan, most tényleg sikerült. Aztán ugye jött az az ominózus januári hülyeségem - hogy kulturáltan nevezzem meg - és onnan egyre lejjebb sodort a lavina. És most tartok ott, hogy innen csak feljebb tudok kerülni. Mert látszólag minden rendben van körülöttem: fél év alatt olyan barátokat találtam az osztályomban, amilyeneket az ezt megelőző 8 évben soha; van pár felsőbb éves ismerősöm, barátom, akikkel viszonylag jól kijövök; ahhoz képest, hogy teljesen új környezet, új elvárások, egy viszonylag jó tanulmányi eredményt tudok hozni (spanyolon sürgősen javítanom kell!); és a többi. De gyakorlatilag meg, ha a másik oldalát szemlélem a helyzetnek, akkor kezd megint minden hasonlítani az általános iskolás helyzetre.. Megint kezdem ellökni magamtól az embereket, kezdek felvenni egy beképzelt, fennhéjázó, elviselhetetlen magatartásformát, és hasonlók. Szóval, ez is olyan, mint a spanyol, sürgős változtatást igényel..

Mellette meg még ott van bennem, hogy 29-én lesz harmadik éve, hogy lovardát váltottam. És már nem érzem azt, amit kezdetben.. Hogy otthonra találtam. Pedig pár hónapja még pont én voltam az, aki nem akart elmenni, amikor lehetőségem lett volna rá. Most meg erőltetném, hogy menjünk, mert kezdem elveszíteni a lábam alól a talajt itt is. Bár, nagyon jól tudom, hogy ez se lenne hosszútávon kifizetődő dolog. Néha felmerül bennem, hogy teljesen abba kéne hagyni.. (Aztán ezt az ötletet rendszerint el is vetem)

Mindegy, nincs okom panaszra. Annyira szarul nem vagyok.. Most minden annyira szomorúnak és kétségbeejtőnek tűnik, mert egy hét után rájöttem, hogy ezt nem így kellett volna rendezni és hogy hiányzik.. De most már nem tudok mást tenni, mint keseregni a hibámon. Aminek, valljuk be, nincs sok értelme.. 

Sikeresen belefutottam egy problémába, pont ugyanabba, mint két éve. És, ugyanúgy áll minden, mint akkor. Maximum annyi a változás, hogy több az élettapasztalatom és már van elképzelésem olyan dolgokról, amikről anno fogalmam sem volt. Ez a dolog kicsit olyan számomra, mint egy kikötő: bármi van, az az egy biztos, hogy minden évben összefutunk. Ha másért nem, csak egy kis önbizalmat nyerek általa. Megfogadhatnám, hogy idén másként lesz, de minek? Ez nem - csak - rajtam múlik.. Ezt a játékot most két embert játssza! ;)

Tehát, marad a rengeteg optimista zene, próbálok pozitívan szembenézni a rám váró napokkal, és reménykedni, hogy minden helyrejön. Mert mást nem tudok tenni... Csak várni, hogy minden rendben legyen. És idővel - remélem - tényleg így KELL, hogy legyen..

bolondoknapja.

Lehet, hogy már anno, az éjszakai foci és a szalagavató után elkezdett tudatosulni bennem, hogy bizony, a virrasztás nem az én műfajom.. De miután hajnali fél 5-kor konkrétan beájultam a könyv (SzJG 8/2) felett, rájöttem, hogy tényleg nem tudok éjszakázni. Durván 4 órát aludtam, a második bögre kávét döntöm magamba, a szemem leragad és fáj a szemem. Tanulság? Ne nézz meg fél évadnyi Dr. Csontot, ha tudod, hogy nem bírsz majd ennyi hulla után aludni.. De amúgy, Boldog Születésnapot Mindenkinek, aki magáénak érzi ezt a napot!

Amúgy megnyugtató a tudat, hogy ez sem sikerült. De mondjuk, azt sem értem, hogy miért vártam, hogy majd pont ez fog sikerülni. Annyira naiv vagyok, hogy elhittem, hogy életem egyik legnagyobb álmát sikerül valóra váltanom.. Csak az a különbség, hogy most igazán egyedül vagyok. Mármint, képletesen. Ezt most magamnak kell megoldanom.. Bár, nem tudom, hogy egy eleve halott ügy mellett miért kell még mindig tüntetnem, ahelyett, hogy belátnám, hogy ez elúszott. Nevermind. Majd megoldom valahogy. Csak nem kellett volna ennyire beleélnem magamat. Mert mindig olyankor van a baj. Meg amúgy is, most kicsit sebezhető vagyok. Vagy paranoiás. Vagy leginkább mindkettő. Iszonyatosan félek az elkövetkezendő héttől, nehogy valami hülyeséget csináljak. Mert ezzel most már úgy tűnik, hogy nem csak magamnak ártok.. Azt simán elviselem, ha magam alatt vágom a fát. De más alatt? Nem szeretném.. Még akkor se, ha hisztiznem kéne, utálnom mindenkit, aki bármi pozitívat is mondott ezzel kapcsolatban, nem megy. Nem tudom utálni se őt, sem mást. Egyszerűen, beletörődtem. És meglepő módon, már nem fáj. Inkább csak tompán sajog. De, az előzőekből kiindulva, az egy darabig még fog is..

Lassan tudatosul bennem, hogy ohohó, két nap és iskola. És abból holnap nem tudom mennyit leszek itthon, mert önkéntes munkára megyek be Veszprémbe, aztán meg kitudja mi lesz. És tanulnom is kellene lassan.. Irodalmat és spanyolt, por lo mínimo. De annyival könnyebb egész nap csak feküdni, Dr. Csontot nézni és olvasni. Olyan, felhőtlen nyugalom. És, tejóég, ha két nap van vissza a szünetből, az azt jelenti, hogy csütörtökön iskola. És túlélem. Erős vagyok. Valahogy meg kell ezt az egy mondatot jegyeznem: Ahol eltörtél ott leszel erős, ahol vesztettél ott leszel legyőzhetetlen és ahol el akarnak felejteni, ott leszel felejthetetlen..