Azt hiszem, az egyik legnagyobb idiótaság volt részemről azt gondolni, hogy nem fogok ezen kattogni.. Ugyanmár.. Eddig legalább az iskolában volt kedvem bármihez is.. Tök jó érzés nézni, ahogy körülöttem mindenki vidám, életerős, nevet és próbálja rám is átragasztani a jókedvet.. Aki meg tudja, hogy tényleg nem oké most minden, nem tud illetve nem akar illetve nem is próbál segíteni. Vagy nemtudom.. Napok óta csak ezt tudom ismételni, hogy nem tudom.. Semmit se tudok.. Megint ott tartok, mint tavaly, fantasztikus. Ennél mélyebbre már nincs? Csak legyen türelmem kivárni a következő napot, lesz még lejjebb is, sokkal..
Az a vicces, hogy megint ki tudom jelenteni, teljes bizonyossággal: nincs kedvem élni. Ebbe nem kell többet belegondolni, nincs semmi következménye, csak belefáradtam, jobban, mint egy 15 évesnek bele kéne ebbe fáradnia.. Abba inkább bele se akarok gondolni, hogy azok közül, akik ezt olvassák, hányan tudnának segíteni, ha akarnának. Furcsa, hogy látszólag mindenkinek úgy tűnik, hogy mennyire rendben van minden. és vicces, hogy vajon hányan nevetnek ezen, amikor közben meg mellettem vannak/voltak, látszólag.. Mégis úgy őszintén én mit gondoltam, amikor bármit is mondtam?! És most én szívom a levét, kamatostul.. Mert akinek a legtöbbet ártottam, azzal tisztult a helyzet, normalizálódott minden, akit meg "csak" belekevertem, köszönni se köszön.. Tehetséges vagyok, meg kell hagyni.. És ezután még van valakinek kedve megkérdezni, hogy vajon miért is utálom magamat? Ezért kedves, ezért..
"Hogy miért nem reagálok a csúfolódásokra? Ez egyszerű. Láttam meghalni a szeretteimet, láttam unottan elfordulni a szerelmemet, láttam kárörvendően nevetni a barátaimat... Ezután akadjak ki azon, hogy valaki szénaboglyának titulálja a hajamat? Fájdalmat kellene okoznia, hogy valakinek nem tetszik a táskám? Ugyanmár... "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése