Valamiért azt hittem, ezúttal más lesz. Annyira pozitívan, büszkén és vidáman vágtam neki az évnek, teljesen biztos voltam benne, hogy nem, ez idén nem történhet meg. Aztán már az első nap végén úgy jöttem haza, hogy a 100%-ból 99 lett. És napról napra, egyre jobban és jobban törted le magabiztosságom falát. És mostanra, alig egy hónappal az iskolakezdés után, ugyan, legyünk őszinték: semmi se maradt a falból. Pontosan ugyanott vagyok, ahol június közepén. Megtépázott önbizalommal, megannyi kétséggel és kérdéssel, dühvel és egy kevés utálattal, de leginkább csordultig telve szeretettel, irántad. És ugyanannyira nem örülök ennek, mint tavaly. Vagy tavalyelőtt.
De ahogy arra már rájöhettem, az akarat kevés ide. Teljesen mindegy, hogy mennyire akarlak elfelejteni és kitörölni az életemből. Ez, egyelőre, jelen körülmények között lehetetlen. És fel is teszem magamnak a kérdést - valóban ki akarlak törölni az életemből? Mert persze, fáj, iszonyatosan, hogy a lehető legérhetetlenebb dolog után futok, ugyanakkor ez akkora biztonságot ad már az életben, mint semmi más. Tudom, hogy ha az egész világ összeomlik, te (na jó, te nem, de az érzés biztosan) megmarad. Mert az most még semmi és senki se tudja elvenni tőlem. Amikor pedig jön valaki, aki el tudja, aki önmagáénak tudhatja majd ezt az érzést, az úgy lesz jó. Addig pedig, kezdek visszarázódni a mókuskerékbe, hiszen, nem is mi lennénk, ha 7 napból minimum 3 ne lenne tele flegmázással és egymás kerülgetésével..
