megöltök.

mostanság.

miért pont te?! megint...

kirándulósdi.

Kezdek rájönni, hogy nekem sose jó az, ami éppen van.. Igazából, nagyon imádtam minden percét az osztálykirándulásnak, de mégis.. Fogalmam sincs. 15 óra alvás után se tudok egy értelmes mondatot se kipréselni magamból, és hétfőn meg tanítás. Tételezni akartam, tanulni, stb. És semmi se lett belőle, megintcsak. Két nap alatt össze fogom csapni az egészet, megintcsak. No mindegy.

A lábam úgy néz ki, mintha.. Nem, erre még hasonlatot se tudok mondani. Egyszerűen mesés, hogy a 20 forintos méretétől a tenyérnyi foltokig változó nagyságú és alakú vörös szúnyogcsípések díszelegnek rajtam. Viszont, teljesen megérte!

Ha itt vagy, akkor az a bajom. Ha meg annyira tartod a távolságot, hogy hetekig szóba se állsz velem, akkor az a bajom. Sehogy sem jó ez a helyzet. Próbálok szabadulni belőle, de egyszerűen nem megy. Ha egy kis időre - akár két napos osztálykirándulásra - is elszakadok tőled, csupán az érzés, a tudat, hogy ismét a közvetlen közelemben vagy, visszaránt. És ez már, őszintén, kényelmetlen nekem. Nem ezt akartam, nagyon nem. Így alakult, és félek, hogy hiába is próbálok küzdeni ez ellen, ellened, nem megy. Gyenge vagyok, ahogy 3 éve is gyenge voltam. 

királylány:)

~ Don't tell me the sky is the limit when there are footprints on the moon!

2011. szeptember 10. - 2013. május 05.

2013. május 05. - 2010. május 24.

Látszólag nincs semmi különbség a két fénykép között, ugyanaz a ló, ugyanaz az ember, hasonló minden.. A két fotó között csupán 3 gerincsérv a különbség. Amikor anno, 2012 áprilisában kiderült, sose gondoltam volna, hogy én valaha még ugrani fogok. Most, 1 év és 7 hónap után újra el tudom hinni, hogy van miért küzdenem. Nem számít, hogy hányan próbáltak elgáncsolni az utamon, hányan tettek keresztbe, hányan néznek le ezért, mondván, hogy ez nem is sport, mert csak egy állat cipeli az embert.. Nem számít! Ezután a több, mint másfél év után, el tudom hinni, hogy a lehetetlen nem létezik! Lassan visszakapom a bátorságomat, mindent. Persze, így visszatekintve, ez a 3 év sok szempontból megváltoztatott. Sok dologra rájöttem, sok dolgot megtanultam, újratanultam. 7 év után sem tudom azt mondani, hogy jó, amit csinálok, csak kezdem látni, hogy hova juthatok még el.. De ehhez kellett ez a 3 év, és ez a Ló. Minden szempontból a legjobb, szóval Mimóza, köszönöm ezt a csodálatos 3 évet! ♥

már nem:)

Olyan sebeket okoztál, hogy egyáltalán csoda, hogy nem fakadok sírva a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől, akárhányszor csak eszembe jutsz. Legszívesebben utálnálak, azért, amit tettél. Nem tudom - és őszintén, nem is akarom tudni -, hogy direkt tetted-e. Inkább megmaradok abban a tudatban, hogy Te semmiképpen se vagy rossz és hibás, csak magamnak köszönhetem a történteket. Ami, valljuk be, így is van. Így, hogy kivételesen itthon vagyok hétköznap is, vártam, hátha erre fogsz járni, hátha megláthatlak egyszer csak az ablakon kipillantva, vagy bármi. De nem. És talán, jobb is ez így. Iszonyatosan sok minden megváltozott bennem azalatt az egy hét alatt, amikor nem láttalak. Sőt, nem is beszéltünk. És anno, amikor megint megkerestél, tudtam, hogy ez lesz a vége. Amikor minden pozitívnak és rózsaszínnek tűnik, akkor jössz Te és lerombolod. Illetve, nem is jössz, hanem mész. Mert ismét ez történt. Minden kis pillanat, minden kis szavad önbizalomra adott okot, és reményt kecsegtetett, hogy talán most sikerül. És amikor ez a tetőpontjára ért, te eltűntél. Szimplán csak hátat fordítottál, többé már nem érdekelt, hogy beszélek hozzád, hogy írok valamit, és az sem érdekelt többé, hogy létezem. És érzek valamit irántad.. Hiányzol.

De most nem engedhetem meg magamnak, hogy ezzel törődjek. Most koncentrálnom kell minden lépésemre, a bal lábamat a jobb elé helyezni, és tök mindegy, hogy mennyi fájdalom ért Miattad, tovább kell hogy haladjak. Év végén le kell, hogy vizsgázzak, az osztálykirándulást élveznem kell, nevetnem és beszélgetnem kell, mintha semmi se fájna. Közben meg, minden egyes olyan pillanatban, amikor távolabb kerül tőled, kicsit összetörök. És ez a sok kicsi összerakódik. De most megint ott van a sötét alagút végén a fény, az ok, amiért küzdhetek. De többé már nem Te vagy az. Találtam mást, olyat, aki tudom, hogy önszántából soha a büdös életben nem fog megbántani. Szóval, tovább küzdök, tovább építgetem az utamat, nélküled. De azt azért tudd, hogy mindig is fontos leszel..