Goodbye 2014!

A tavalyi évhez képest rettentő keveset írtam, konkrétan 132 bejegyzéssel kevesebbet. Mondhatnám, hogy ez a magánéletem rohamszerű javulásával köthető össze, de nem.. Szimplán csak ellustultam, rájöttem, hogy azzal, hogy kiírom magamból, még nem oldom meg a problémát, és ilyenek. De azért valamit mégiscsak megpróbálok most összehozni:

Hol is kezdjem? Leszögezem, hogy nem tudom hónapokra lebontani az évet. Sőt, ha visszagondolok a 2014-es évre (hű de fura, nagyon ráállt a kezem a 2013-ra), nem is tudok szinte annyira ominózus eseményt felemlegetni. Szokásos igazából: szeretlek - talán nem szeretlek - nem szeretlek - végre végleg túlléptem rajtad - nem szeretlek - talán megint egy picit szeretlek - szeretlek. Ez meg azt hiszem egész évben szinte. És most ha nagyon szeretnék szentimentális lenni, akkor így ment ez egészen 2014. április 13-ig. De ismét csak, nem. Az a nap, szerintem imádni és bánni fogom még jóóóó hosszúúú ideig. Nem is akkor gyakorolt rám AZ a személy igazán nagy hatást, akiről ez a nap szólt, hanem csak hónapokkal később. Valamikor június tájékán. Azóta viszont, folyamatosan a fejemben jár, szinte nincs olyan nap, amikor nem nyitom meg az adatlapját, nem nézem meg a fotóját, és nem jövök rá, hogy ez egy rettentő nagy hiba.. Viszont nem szeretném, hogy az egész évösszefoglalós dolog ennyire negatív hangvételt kapjon, így ezzel a gondolatmenettel inkább nem is foglalkozok tovább. Most itt vagy a fejemben, itt is maradsz egy darabig, nem teszek holnap éjfélkor nagy ígéreteket, hogy 2015-ben nem gondolok Rád és egyik napról a másikra elfelejtelek, mert ez nem így működik és kész.( de azért a maci meg a nyúl itt ül mellettem most is, jellemző )

És idáig tartott körülbelül a gondolataim értelmes fonala, elvesztettem az egészet, mert szóba hoztalak. Nagyszerű.

Június 6-án beköltözött a lakásba két minitornádó, a két legédesebb-legkedvesebb minitornádó, akik nélkül mostmár elképzelhetetlenek lennének a napjaink: Mixi és Jerry ♥

Ami dátumokat viszont mindenképpen ki KELL, hogy emeljek még:

május 2-10. : Barcelona ♥

június 9. : egy éve Orchida ♥

július 1. : egy éve a rendelőben :)

július 21-26. : 3 év után újra Bábolna ♥

(és április 13.)

Minden szempontból érdekes év volt, köszönöm Mindenkinek, aki a részese volt, szebbé tette.♥

Kívánok Mindenkinek csodálatos szilveszter estét, és még csodálatosabb új évet! Jövőre találkozunk!

ami nem öl meg, az erősít

Nem szabad, hogy fájjon. Ez nem fájdalom. Inkább csak egy tátongó űr a mellkasomban, amit érzek. Érzek, minden egyes lélegzetvételnél. Minden egyes mozdulatnál. De nem fáj, már nem fáj. Hozzászoktam. Igazából, ez tart a földön. Ebbe kapaszkodhatok. Ha minden szétcsúszik körülöttem, tudom, hogy ez az érzés akkor is kitart és megmarad. Mint egy mentőkötél, megkapaszkodtam benne és képtelen vagyok elengedni. Talán már túl görcsösen szorítom magamhoz. De nem tudom elengedni, akárhogy próbálom is. Képtelen vagyok rá. El fog múlni, ebben biztos vagyok.

Csodák nincsenek. Szóval feladtam a reményt. Kapaszkodom az érzésbe, és remélem, hogy egyszer véget ér. De ha már ez se lesz itt, mi lesz, ami össze fogja fogni az amúgy teljesen kusza életemet? Mi lesz, ha eltűnik az a dolog, ami a legnagyobb biztonságot és a legnagyobb rettegést nyújtja egyszerre?

it has been a long time...

Valamiért azt hittem, ezúttal más lesz. Annyira pozitívan, büszkén és vidáman vágtam neki az évnek, teljesen biztos voltam benne, hogy nem, ez idén nem történhet meg. Aztán már az első nap végén úgy jöttem haza, hogy a 100%-ból 99 lett. És napról napra, egyre jobban és jobban törted le magabiztosságom falát. És mostanra, alig egy hónappal az iskolakezdés után, ugyan, legyünk őszinték: semmi se maradt a falból. Pontosan ugyanott vagyok, ahol június közepén. Megtépázott önbizalommal, megannyi kétséggel és kérdéssel, dühvel és egy kevés utálattal, de leginkább csordultig telve szeretettel, irántad. És ugyanannyira nem örülök ennek, mint tavaly. Vagy tavalyelőtt.

De ahogy arra már rájöhettem, az akarat kevés ide. Teljesen mindegy, hogy mennyire akarlak elfelejteni és kitörölni az életemből. Ez, egyelőre, jelen körülmények között lehetetlen. És fel is teszem magamnak a kérdést - valóban ki akarlak törölni az életemből? Mert persze, fáj, iszonyatosan, hogy a lehető legérhetetlenebb dolog után futok, ugyanakkor ez akkora biztonságot ad már az életben, mint semmi más. Tudom, hogy ha az egész világ összeomlik, te (na jó, te nem, de az érzés biztosan) megmarad. Mert az most még semmi és senki se tudja elvenni tőlem. Amikor pedig jön valaki, aki el tudja, aki önmagáénak tudhatja majd ezt az érzést, az úgy lesz jó. Addig pedig, kezdek visszarázódni a mókuskerékbe, hiszen, nem is mi lennénk, ha 7 napból minimum 3 ne lenne tele flegmázással és egymás kerülgetésével..

summer.

Azt hittem könnyebb lesz. Sokkal, sokkal könnyebbnek kéne lennie így, hogy nem látlak minden nap. Bizonyos értelemben könnyebb is, végülis úgy fejeztem be a tanévet, hogy az évzáróval együtt téged is vakvágányra teszlek 2 és fél mézédes, könnyed, fellélegzős hónapig. Aztán rájöttem 2 és fél hét alatt, hogy nem, nem tudlak vakvágányra tenni. Minden nap ott jársz a fejemben, minden, a tiédhez hasonló autót már messziről kiszúrok és megbámulok, hátha Te vagy ott, minden nap eszembejut, hogy mi történne, ha egyszercsak szembesétálnál.. De nem fogsz. És ez így jó, ennek így kell lennie, mert tudom, hogy minden csak rosszabb lenne. De mégis. És belehajtom magam lehetetlen helyzetekbe, magam előtt is titkolva, hogy hátsó szándékkal megyek arra, ahol nagyobb eséllyel találkozhatunk. Mert látni szeretnélek. Hiányzol.
Közben meg, mi lenne, ha találkoznánk? Először is, utána nekem sokkal rosszabb lenne, megint kezdődne a sírás, és csak még jobban hiányoznál utána megint. Másodszor pedig, valószínű, hogy a barátnőd is ott lenne. Az egy dolog, hogy pár hónapja egy közös nevetést és másfél óra egymás mellett ülést sikerült erőlködve kipréselnem magamból, de attól még, ha együtt látnálak titeket, az tönkretenne. Nem véletlenül fordultam el a könnyeimmel küzködve, amikor annyi szeretettel a szemedben néztél rá anno. És tiszta szívemből rettegek attól, hogy számodra Ő lesz a végső, a legutolsó szerelem. De lehet, sőt hinnem kell, hogy biztos, hogy ennek így kellett történnie! De mindezeken túl kell lépnem, mert olyan vagy, mint egy több tonnás súly, amivel a nyakamban beledobtak egy feneketlen tóba. Ha túl akarom élni, ha élvezni akarom az életemet, le kell hogy tépjem ezt a súlyt magamról, túl kell hogy lépjek rajtad. Remélem, szeptemberre sikerülni fog. Mert nem fogom csak azért megváltoztatni a számomra fontos dolgokat, mert hozzád köthetőek. És ha megint olyan helyzetbe futnánk, hogy képtelenek vagyunk elviselni egymás társaságát, nos akkor egy dolgot megígérhetek: nem fogok meghunyászkodni, nem fogok elmenekülni, most nem. Szóval készülj, see you soon!

tönkretesz.

Attól még, hogy mindenki elmondja naponta tízszer, hogy újabban szomorú vagyok, és flegmább mint szoktam, és nem lehet megmaradni sokáig a társaságomban, és mindenen hisztizek, és túl sokat képzelek magamról - nem lesz jobb. Vicces, amikor az embert pont azok az emberek bántják meg (akarva vagy akaratlanul), akiktől a legtöbbet várná..

Itt most nem arról van szó, hogy reggel elküldtél a fenébe, és ezzel tönkre tetted az egész napomat úgy, ahogy volt, mert az csak az én hibám volt.. Csak amikor elmondom ezt a számomra egyik legfontosabb embernek, akkor elvárom, hogy nekem adjon igazat, és ne azt mondja, hogy neked volt igazad, és tényleg sokat engedek meg magamnak. De nem tudok mit csinálni ezzel. Szépen lassan, de biztosan haladok afelé, hogy végül rám se tudsz majd nézni anélkül, hogy csak arra tudj gondolni, hogy mennyire utálsz. De ha ez az út vége, akkor ez. 

A barátaimnak pedig mellettem kéne állniuk, bármit is csinálok, bármekkorát is hibázok - az lenne a dolguk, hogy felszedjenek a földről, nem pedig hogy még lejjebb rúgjanak a lejtőn.

De megnyugtat a tudat, hogy amin tavaly ilyenkor még ki voltam akadva, ma már alig hat meg - végülis, az ember minden nap veszít el ismerősöket, és minden nap szerez újakat. Talán egy év múlva már ezen is nevetni fogok - fogunk..

nameday.

Bizonygatom magamnak, hogy ez csak ez névnap, nem a világ közepe. Közben meg tudom, hogy hiába áltatom magam, a szülinapomon se lesz másképp.
Eltelt egy év, a körülmények megváltoztak, de egy mondat nem: sokan mondtak nekem szép szavakat ma, sokan köszöntöttek fel - de akiktől a leginkább vártam volna, nem.
Lassan kezdek rájönni, hogy minden rossz tulajdonsága, minden veszekedés, minden sírás ellenére is hiányzik. Rettenetesen. Lehet, hogy a végén már összeomlottam a nyomás alatt, amivel terhelt, de ha nem lett volna az a 3 év, akkor nem lennék most az az ember, aki. Ebben biztos vagyok. Valamint, életem legfontosabb szereplőjét is neki köszönhetem, szóval rettentően sok hálával tartozom neki életem végéig..
Szóval ma körülbelül 5 percenként nézegettem a telefonomat, hátha küld SMS-t.. Nos, nem küldött.
A másik meg.. Nem, tényleg én vagyok a hülye. Igazából nem tudom miért várom el ezt egy olyan embertől, aki semmi különlegeset nem lát bennem, meggyőződésem hogy utál (mindenki más szerint viszont nem), plusz nagyon nagy valószínűséggel idegesítem is néha-néha.. Csak amikor meglátom, hogy fent van chaten, a szívemmel nem tudom felfogni, hogy nem fog semmit se írni. Mert ő nem az az ember. Legalább a tudat vigasztal, hogy nagy valószínűséggel eszébe jutott ma, hogy "igen, ma van a névnapja annak, aki a végtelenségig tud idegesíteni"...
És nem hiszem el, hogy senki se ismer annyira, hogy nekem nem csoki kell, hanem gumicukor. Annyira szomorúnak és elveszettnek érzem magam, hogy valaki igazán megdobhatna egy kiló gumicukorral...

irodalom.

Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem, nem volt tán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam és oly idegen,
mit úgy ismertem én még, akár a tenyerem.
Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,
gyermekkorom kalandos vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre, amott bedőlt major:
s ha régi patakunk is másképpen folyna itt,
mint hontalan csak nézném eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, hogy élnek itt most az ifjú emberek!
Bűnbánat nincs szívükben s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
e bús világban, látom senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét,
keresztény ember még ily gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek büszke lovagok.
Haraggal írt levélben intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk búra váltanám.
Az égi vadmadár is bánatos felettem,
csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz száműzött,
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már lebegni az epét is.
Kívűl fehér, piros, zöld a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,
s kit látszat csábított csak, az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bűnhődés, vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.
Adná az Ur, hogy méltó lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már,
az üdvök koronája, örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti, markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!

/Walter von der Vogelweide: Ó jaj, hogy eltűnt minden../
/Ford.: Radnóti Miklós/

imagine that..

Csak egy pillanatra képzeld el, hogy egy szempillantás, egy kimondott szó, egy meggondolatlan tett miatt, minden, amit valaha is elképzeltél magadnak, tovasiklik.. Ahogy a számodra legfontosabb dolgokat tovatűnnek, ahogy minden álmod, célod, minden, amiben hittél, semmissé lesz.. Csak képzeld el..
És most had mondjam el, hogy az utóbbi egy hetem folyamatos rettegésben telt. Rettegésben attól, hogy elveszíthetem a számomra legkedvesebb dolgokat.. Minden egyes nap egy küzdelem volt, felkelni reggel, egyik lábamat a másik után rakni, mosolyogni. Talán mondhatom azt, hogy belül valahol át is formáltak ezek a napok..
... De most vége! Hivatalosan is feloldozásra találtam, téves, egy rosszul sikerült kis tévedés volt csak, minden a legnagyobb rendben - legalábbis egyelőre úgy tűnik.
De elképzelni, hogy minden, amiért 17 évig küzdöttem, elveszti az értelmét. Úgy teljesen, szívet-lelket megremegtető érzés volt. Azt hiszem, hogy eddig még sose féltem ennyire semmitől - és ennyire még csodálatos sem volt egyetlen egy hír sem, amit kaptam. Azokat a sorokat olvasni olyan volt, mint egy megváltás. Éreztem, ahogy egyesével szakadnak le a láncok, gördülnek le a kövek.. Egyszerűen, ez az, amit szavakkal ki sem tudok fejezni.. Lehet, hogy erre nincsenek is szavak.

same.

És én sírok. De nem a csodálatos, felszabadító, büszke fajtából. A szemfesték elkenős, párnába folytós, minden elveszett kategóriából. Mert most tényleg úgy érzem, hogy minden elveszett.

Azért megnyugtató, hogy a történelem ismétli önmagát. Majdnem egy éve, egy teljesen behavazott délutánon ugyanígy a párnámba sírtam. Azóta talán csak az ágynemű változott. Akkor megoldódott minden, de kellett hozzá egy fél év. Hogy most meg fog-e oldódni? Kétségtelenül. De hogy én ezt hogy élem túl, és egyáltalán, túl tudom-e élni ezt, az a kétséges..

Az a rossz abban, amikor az ember az egyik legjobb barátjától kapja a pofonokat, hogy pontosan tudja, mekkorát és hova kell ütni, hogy az igazán fájjon. De megértettem. Szar ember vagyok, mondj olyat, amit eddig nem tudtam magamtól is. Pár órája még a világ csúcsán éreztem magam, aztán egy kis szavacskán felrobbant az a máglya, ami hosszú ideje épül már a kis sértésekből, és most elsöpört. De úgy látszik, hogy csak engem. Olyan látszólagos nyugalommal tudsz még akkor is sértegetni, amikor én a billentyűzetemet se látom a Niagara-vízesőstől, ami feketén ömlik a szememből, hogy azt tanítani kéne. 

Végülis, a Niagara-vízesés is befagyott.. Talán egyszer a könnyeim is elfogynak majd.

2013

Tavaly olyan szépen össze tudtam foglalni, hogy mi történt az előző évben, mit várok a következőtől, hónapról hónapra, rendezetten, áttekinthetően.

Hát, ilyet idén ne várjatok...

Egyrészről a tavalyiakból sok mindent meg tudnék ismételni, főleg magánéleti dolgokat, de erre nem szeretnék külön szót fordítani most. Másrészről pedig, a 2013-as évtől olyan dolgokat kaptam, amiket azelőtt elképzelni sem tudtam volna.

2013. június 9. Életem legcsodálatosabb napja. Ezt nem kell részletezni, elég ha azt mondom, hogy I belong with you, you belong with me, you're my sweetheart. Életem legjobb, legcsodálatosabb döntése volt akkor, most pedig az életem legjobb, legcsodálatosabb része.

Másik fontos időpont július 1-je volt, amikor besétáltam a rendelőbe, először. Nem gondoltam volna, hogy ilyen embereket találok ott. Lehet, hogy néha kevésbé kedvesek, de tök mindegy, nagyon szeretem őket. Pontosan fél éve, hogy besétáltam oda, mondván, hogy két hétig kell csak ott dolgoznom, simán kibírom..

A tavalyelőtti évhez képest 2013 csodás volt. Voltam padlón idén is, de végre megtaláltam azokat az embereket, akikre bármikor számíthatok. Majdnem sikerült tönkretennem jópár barátságot idén, ezek akkora pofonok voltak, amik egy másik útra tereltek, szerencsére. Így visszatekintve már nem bánom, mert elmondhatom azt, hogy kellettek ezek a pofonok ahhoz, hogy megbecsüljem azt, amim van, és talán ezek a barátságok sokkal erősebbek lettek - erősebbé tettek.

Furcsa, hogy magánéleti részre nem nagyon tudok kitérni, mert tavaly csak egy ember határozta meg az egész évet. Mondhatnám, hogy sajnos, de nem, mert ez is olyan dolog, ami már a részemmé vált valahol.

A mostani évvel szemben nincsenek hatalmas elvárásaim. Nem tettem újévi fogadalmat, nem ígértem senkinek semmit sem, nem szeretnék előre tervezgetni feleslegesen, hiszen úgysem tartanám be. Pár tavalyi botlásomat semmiképpen sem szeretném idén megismételni, ezek elkerülése mindenképpen tanácsos lenne. Valamint, idén szeretnék (és remélhetőleg fogok is) nagyobb hangsúlyt fektetni a tanulásra, most, hogy tudom mit akarok elérni az életben.

Szóval az egészből azt akartam kihozni, hogy mindenkinek nagyon-nagyon boldog új évet kívánok és kívánom, hogy ezt a csodálatos, 365 oldalas üres könyvet töltsük meg szebbnél szebb pillanatokkal. Kívánom mindenkinek, hogy váljanak valóra az álmai és legyen hihetetlenül boldog idén, és ne felejtsétek el, hogy a feladom szó nem szerepel a szótárban, idén is csak azt tudom mondani, amit nekem olyan gyakran tanácsolnak; sohase add fel! Boldog új évet mindenkinek!