irodalom.

Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem, nem volt tán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam és oly idegen,
mit úgy ismertem én még, akár a tenyerem.
Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,
gyermekkorom kalandos vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre, amott bedőlt major:
s ha régi patakunk is másképpen folyna itt,
mint hontalan csak nézném eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, hogy élnek itt most az ifjú emberek!
Bűnbánat nincs szívükben s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
e bús világban, látom senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét,
keresztény ember még ily gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek büszke lovagok.
Haraggal írt levélben intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk búra váltanám.
Az égi vadmadár is bánatos felettem,
csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz száműzött,
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már lebegni az epét is.
Kívűl fehér, piros, zöld a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,
s kit látszat csábított csak, az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bűnhődés, vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.
Adná az Ur, hogy méltó lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már,
az üdvök koronája, örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti, markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!

/Walter von der Vogelweide: Ó jaj, hogy eltűnt minden../
/Ford.: Radnóti Miklós/

imagine that..

Csak egy pillanatra képzeld el, hogy egy szempillantás, egy kimondott szó, egy meggondolatlan tett miatt, minden, amit valaha is elképzeltél magadnak, tovasiklik.. Ahogy a számodra legfontosabb dolgokat tovatűnnek, ahogy minden álmod, célod, minden, amiben hittél, semmissé lesz.. Csak képzeld el..
És most had mondjam el, hogy az utóbbi egy hetem folyamatos rettegésben telt. Rettegésben attól, hogy elveszíthetem a számomra legkedvesebb dolgokat.. Minden egyes nap egy küzdelem volt, felkelni reggel, egyik lábamat a másik után rakni, mosolyogni. Talán mondhatom azt, hogy belül valahol át is formáltak ezek a napok..
... De most vége! Hivatalosan is feloldozásra találtam, téves, egy rosszul sikerült kis tévedés volt csak, minden a legnagyobb rendben - legalábbis egyelőre úgy tűnik.
De elképzelni, hogy minden, amiért 17 évig küzdöttem, elveszti az értelmét. Úgy teljesen, szívet-lelket megremegtető érzés volt. Azt hiszem, hogy eddig még sose féltem ennyire semmitől - és ennyire még csodálatos sem volt egyetlen egy hír sem, amit kaptam. Azokat a sorokat olvasni olyan volt, mint egy megváltás. Éreztem, ahogy egyesével szakadnak le a láncok, gördülnek le a kövek.. Egyszerűen, ez az, amit szavakkal ki sem tudok fejezni.. Lehet, hogy erre nincsenek is szavak.

same.

És én sírok. De nem a csodálatos, felszabadító, büszke fajtából. A szemfesték elkenős, párnába folytós, minden elveszett kategóriából. Mert most tényleg úgy érzem, hogy minden elveszett.

Azért megnyugtató, hogy a történelem ismétli önmagát. Majdnem egy éve, egy teljesen behavazott délutánon ugyanígy a párnámba sírtam. Azóta talán csak az ágynemű változott. Akkor megoldódott minden, de kellett hozzá egy fél év. Hogy most meg fog-e oldódni? Kétségtelenül. De hogy én ezt hogy élem túl, és egyáltalán, túl tudom-e élni ezt, az a kétséges..

Az a rossz abban, amikor az ember az egyik legjobb barátjától kapja a pofonokat, hogy pontosan tudja, mekkorát és hova kell ütni, hogy az igazán fájjon. De megértettem. Szar ember vagyok, mondj olyat, amit eddig nem tudtam magamtól is. Pár órája még a világ csúcsán éreztem magam, aztán egy kis szavacskán felrobbant az a máglya, ami hosszú ideje épül már a kis sértésekből, és most elsöpört. De úgy látszik, hogy csak engem. Olyan látszólagos nyugalommal tudsz még akkor is sértegetni, amikor én a billentyűzetemet se látom a Niagara-vízesőstől, ami feketén ömlik a szememből, hogy azt tanítani kéne. 

Végülis, a Niagara-vízesés is befagyott.. Talán egyszer a könnyeim is elfogynak majd.

2013

Tavaly olyan szépen össze tudtam foglalni, hogy mi történt az előző évben, mit várok a következőtől, hónapról hónapra, rendezetten, áttekinthetően.

Hát, ilyet idén ne várjatok...

Egyrészről a tavalyiakból sok mindent meg tudnék ismételni, főleg magánéleti dolgokat, de erre nem szeretnék külön szót fordítani most. Másrészről pedig, a 2013-as évtől olyan dolgokat kaptam, amiket azelőtt elképzelni sem tudtam volna.

2013. június 9. Életem legcsodálatosabb napja. Ezt nem kell részletezni, elég ha azt mondom, hogy I belong with you, you belong with me, you're my sweetheart. Életem legjobb, legcsodálatosabb döntése volt akkor, most pedig az életem legjobb, legcsodálatosabb része.

Másik fontos időpont július 1-je volt, amikor besétáltam a rendelőbe, először. Nem gondoltam volna, hogy ilyen embereket találok ott. Lehet, hogy néha kevésbé kedvesek, de tök mindegy, nagyon szeretem őket. Pontosan fél éve, hogy besétáltam oda, mondván, hogy két hétig kell csak ott dolgoznom, simán kibírom..

A tavalyelőtti évhez képest 2013 csodás volt. Voltam padlón idén is, de végre megtaláltam azokat az embereket, akikre bármikor számíthatok. Majdnem sikerült tönkretennem jópár barátságot idén, ezek akkora pofonok voltak, amik egy másik útra tereltek, szerencsére. Így visszatekintve már nem bánom, mert elmondhatom azt, hogy kellettek ezek a pofonok ahhoz, hogy megbecsüljem azt, amim van, és talán ezek a barátságok sokkal erősebbek lettek - erősebbé tettek.

Furcsa, hogy magánéleti részre nem nagyon tudok kitérni, mert tavaly csak egy ember határozta meg az egész évet. Mondhatnám, hogy sajnos, de nem, mert ez is olyan dolog, ami már a részemmé vált valahol.

A mostani évvel szemben nincsenek hatalmas elvárásaim. Nem tettem újévi fogadalmat, nem ígértem senkinek semmit sem, nem szeretnék előre tervezgetni feleslegesen, hiszen úgysem tartanám be. Pár tavalyi botlásomat semmiképpen sem szeretném idén megismételni, ezek elkerülése mindenképpen tanácsos lenne. Valamint, idén szeretnék (és remélhetőleg fogok is) nagyobb hangsúlyt fektetni a tanulásra, most, hogy tudom mit akarok elérni az életben.

Szóval az egészből azt akartam kihozni, hogy mindenkinek nagyon-nagyon boldog új évet kívánok és kívánom, hogy ezt a csodálatos, 365 oldalas üres könyvet töltsük meg szebbnél szebb pillanatokkal. Kívánom mindenkinek, hogy váljanak valóra az álmai és legyen hihetetlenül boldog idén, és ne felejtsétek el, hogy a feladom szó nem szerepel a szótárban, idén is csak azt tudom mondani, amit nekem olyan gyakran tanácsolnak; sohase add fel! Boldog új évet mindenkinek!