A Karácsony a szeretet ünnepe - és én annyira rohadtul szeretlek

Your love has come to rescue me
Your love has come to set me free
Your love, love is all I need
Your love

karácsony.

Nagyon eltűntem így egy hónap alatt. De igazából, olyan kihaltság van.
Annyira felemelő érzés, amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy hogy vagyok és mizujs, és őszintén tudom azt mondani, hogy semmi és minden rendben van.. Végre!
Bár azért kellett ez a szünet. Már nagyon.
Persze, úgy általában még mindig fusztrált vagyok Miattad, zavar ha a közelemben vagy, hiszen ha azt nézzük, akkor én pontosan egy éve jelentettem ki, hogy márpedig semmit se jelentesz nekem, aztán rá két hétre ezt tökéletesen meg is cáfoltam, de mindegy...
A mai nap pedig mindennel együtt, de tökéletes volt. Azokkal lehettem, akiket szeretek, attól eltekintve, hogy ismét csalódtam valakiben, akinél azt érzem, hogy egyre távolabb kerül tőlem (nem tudom, hogy én lököm-e el vagy önmagától távolodik), de ez meg már sajnos megszokott.
De ezektől eltekintve, imádtam! Egyébként pedig most két napig rohangálhatok karácsonyi ajándékok után (a lényeg, hogy betartottam a tavalyi fogadalmamat), kíváncsi vagyok már a reakciókra, meg hogy én milyen apróságokat kapok még esetleg, meg úgy hiányzik már az egész karácsony-varázs.
És amúgy olyan szívmelengető érzés volt, hogy csomó embertől kaptam egy-egy kedves szót, mosolyt, ölelést, puszit, apróságot.. Szeretem a karácsonyt ♥

kártyavár.

Érezted már úgy, hogy minden, amit egész héten vagy több hónap alatt gondosan lépésről-lépésre felépítettél, egyik percről a másikra rád dől? És nem tudsz mit tenni, mert hagytad, hogy egy oda nem illő porszem kerüljön az amúgy olajozott gépezetbe, az életedbe. Hagytad, hogy valami vagy valaki, akinek nincs keresnivalója az életben, irányítást szerezzen egy olyan rész felett, ami nélkül tudod, hogy nem menne ilyen könnyedén minden.. Mondjuk ez meg csak nézőpont kérdése: lehet, hogy ami neked tökéletesnek tűnik, amiről te úgy érzed, hogy igen, ezek most a te napjaid, te vagy a csúcson, minden nagyszerű, az másnak felér a teljes bukással.

De bármi is történik, valamit mindenképpen megtanulhatsz: minden egyes pofon csak egy újabb lecke, egy új tapasztalat, hogy végül azzá válhass, akivé akarsz. Csak sose add fel! Ez az egyetlen, amit nem szabad.. Hátratekinthetsz az úton, szemlélheted, hogy kiket hagytál el, és elmerenghetsz azon, hogy miért. De ha egyszer valakit már faképnél hagytál (vagy éppen ő hagyott téged pofáraejtve), akkor annak oka volt. Az ember nem dob csak úgy jókedvéből barátokat, valaminek mindig történnie kell ehhez. És semmi se történik ok nélkül, ugyebár.

Amúgy rájöttem, hogy végülis, én szeretek beteg lenni. Annyira jó gondolataim támadnak ilyenkor, hogy csak na - lehet a láz teszi?!

jellemvonás

Nem tudom, hogy hogy tudtam Miattad eldobni az egyik legjobb barátomat. Egyszerűen nem tudom mi ütött belém. Csak jött az ötlet, mint egy hóvihar a semmiből és akkorát taszított rajtam, hogy fenekestül felforgatta a mindennapjaimat, én pedig csak szerencsétlenül szemlélődöm..

Mert túl büszke vagyok. Túl büszke ahhoz, hogy beismerjem, hogy hibáztam. Hiányzik, persze, de még nem annyira, hogy beismerjem.. És ez túl nagy hiba ahhoz, hogy egy bocsánatkéréssel és egy öleléssel kiküszöbölhető legyen.

És erről különben is mind Te tehetsz! Nem érdekel, hogy gyerekes és szánalmas, amit csinálok, mert természetesen ez nem a Te hibád - és jó lenne, ha tényleg ezt hinném, és nem Téged hibáztatnálak a saját szerencsétlenkedésem és taszító jellemvonásom miatt. Mindegy, hisztizek én is, hisztizik ő is, és valahol mélyen Te is meg vagy sértve, csak nem tudom miért.. De mindegy, nem számít, semmi se számít. Idővel mindennek vissza kell kerülnie a megszokott kerékvágásba, legalábbis hinnem kell ebben.

still love you

Megmondtam. Nem telt el fél év, pont ahogy mondtam. Istenem, ha így lenne ötösöm a lottón...
Annyira tudtam, hogy ez lesz a vége. Nem tudom, hogy azért történt-e meg, mert bevonzottam, vagy azért, mert ennek így kellett lennie, de megtörtént.
Ha belépsz valahova, megérzem. Ha rám nézel, megérzem. Lehetsz lesajnáló, lehetsz bunkó, lehetsz elutasító, tehetsz úgy, mintha nem is lennék ott. De nem törölhetsz ki az életedből teljesen.
Itt leszek, mert nem miattad vagyok itt, azért vagyok itt, mert kötelező. Hidd el, nekem se könnyű. Sőt, nem nekem sem, hanem csak nekem nehéz. Neked látszólag annyira könnyű, de igazából nem tudhatom, mert hatalmas és áthatolhatatlan kőfal van köztünk.
De ennek így kell lennie, és hinnem kell abban, hogy ez így jobb nekem. Majd a sors mindent elrendez, nekem csak bele kell törődnöm, hogy van, ami sosem lehet az enyém, amit jobb, ha szabadon hagyok..

If you had a choice then what would you choose, to do.

I can live without money, I can live without the fame and

if every day was sunny I can live without the rain

and if I ever went up to heaven I will fall right back down

that life wouldn't be living, cause your the one I couldn't live without.

minden nap, míg csak élek

Csak állj meg egy percre. Dobd le a világ terheit és nézz körül. Gondolj azokra, akik már nem lehetnek melletted. Gondolj Rájuk és mosolyogj. Ne sírj, mert az emlékezésnek nem könnyekben kell megnyilvánulnia. Mosolyogj, mert Ők már boldogok. Nekik már semmi sem fáj, az ő vállukat már nem nyomja teher.

Még nincs igazán halottam. Illetve, csak a Dédnagymamám, rá viszont sajnos nem igazán emlékszem, mivel még nagyon kicsi voltam, amikor el kellett, hogy menjen.. Csak pillanatok, érzések jutnak eszembe. Ahogy ott áll a szobája ajtajában és figyeli, ahogy őrült tempóban szaladok le a lépcsőről. Ahogy leültet a székre, és mesél nekem a hitről, Istenről, és meghallgatunk egy imát a református rádióban..
Viszont, tudom, hogy sokan ezt furcsának találják és talán le is néznek érte, de én szeretném Őket is idesorolni:

Füsti. A legkedvesebb, legszebb, legédesebb, a Minden. Csodálatos 6 év volt, amit velünk tölthetett. Aztán jött egy oltás, utána egy csomó, ami csak nőtt és nőtt, de későn lett műtve. De még az utolsó reggelen is dorombolva búcsúzott, hiába fájt neki már minden.. A legtöbb köszönettel talán Neki tartozom, megtanított szeretni, megtanította, hogy milyen, ha egy állat bízik benned és szeret. Ő az, aki miatt állatorvos akarok lenni, meghatározza a jövőmet, a céljaimat. A legjobb barátom volt, 6 éven át.

Cicó. Már nem tudom, hogy szegődött hozzánk, mellénk. Egyszercsak felbukkant, és nagy nehezen itt is maradt. És ha az utolsó óráit újracsinálhatnám, bármikor megtenném, annyi mindent tudnék még mondani, mesélni neki. Értük csinálom, miattuk.

Lütyi. A legbolondabb, egy kis életgombóc. Annyi szeret fért el a pici szívében, hogy az bármire elég lett volna. Az első, akire azt mondhattam, hogy Ő teljesen az enyém, akiért én tartozom felelősséggel. És elrontottam, engedtem, hogy az emberi gonoszság végezzen vele. Édes pici kis drágaság, nem tudhatta meg, milyen felnőni.

És Winnie. Azt hiszem, nem kell részleteznem, csak hiányzik. Aki ismerte, tudja, hogy miért.. Pontosan egy hónapja, és még mindig felfoghatatlan, hogy nincs itt többé. Fáj és friss még az egész, de.. Nincs de, igazából, ez megint az emberiség egy szégyenfoltja, ami Vele történt. Kis szeretgombóc.

"Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,

Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,

Kiknek őrizgetjük szellemét,

Mindazokért egy-egy gyertya égjen."

És hiába kezdtem úgy, hogy ne sírj, nem sírok, mert egyszerűen ez az érzés könnyeket kíván. Az emlékezés könnyeit, de aztán eszembe jut, hogy Ők ott Fent nevetve tekintenek le ránk, talán együtt, talán külön-külön, mert Nekik már jó, Nekik már semmi sem fáj. Nekik ez egy lehetőség arra, hogy tovább élhessenek, egy emlékben, egy könnycseppben, egy mosolyban vagy akár egy blogbejegyzésben. És nem akarják, hogy mi itt sírjunk Miattuk, emlékezzünk rájuk egy gyertyát gyújtva, pár halkan elsuttogott szóval: "Minden nap..." 

Autumn

Előre szólok, hogy az angol címek senkit se tévesszenek meg, nem, továbbra sem tudok angolul, csak úgy teszek, mintha..

 Imádom az őszt. Majdnem a kedvenc évszakom. Lényegében, a nyárral az a baj, hogy túl meleg, a téllel, hogy túl hideg. A tavasszal nincs baj, az ősz meg annyira színes, annyira lenyűgöző.. Jó, mondjuk az az iskolakezdéses dolog nem kéne oda rögtön az elejére, és akkor minden nagyszerű is lehetne..
Egyébként kezdek rájönni, hogy nem értem az embereket. De már belefáradtam, hogy megértsem őket. Nem kell nekem olyan barát, aki nem tudja megérteni, hogy mit miért teszek, mondok, aki minden szavamat vagy semmibe veszi vagy megmásítja. Köszönöm szépen, tökéletesen elvagyok inkább 4-5 igazi baráttal, mint 10-15 olyannal, aki az első adandó alkalommal pofáraejtene.
Amúgy tudom, hogy mindenki arról papol, hogy a középiskolás éveim lesznek a legmeghatározóbbak, ekkor alakulnak ki maradandó barátságok, életem legfőbb évei, emlékek meg miegyéb, de legyen már vége, könyörgöm. Menni akarok el innen, egyetemre, nem akarom tovább ezt csinálni - ne gondoljon senki se félre semmit, igazából elvagyok én az iskolában, de annyira hiányzik már egy hosszú szünet, ez a hátralévő két nap annyira hosszúnak és elviselhetetlennek látszik..
Mindegy, már csak 2 nap és szünet. 3 dolgozatnyira vagyok a szünettől. Ez már kisujjból meglesz, nevetve végigcsinálom ezt a két napot, és utána 1 hét iskolamentesség. Ez tart életben most.

álmok.

Néha minden ember eljut egy útkereszteződéshez az életében.. Egy ponthoz, amikor döntened kell, hogy folytasd-e az utadat vagy másikat keresel. Egy ponthoz, amikor minden, amiben eddig hittél, bíztál, semmissé lesz. És ez nem az a pont, amikor sírni kell és kétségbeesni.. Vegyél egy mély levegőt, húzd ki magad és dönts! Ha pedig nem kapod meg a választás lehetőségét, örülj annak, ha másik utat kapsz a talpad alá, mert ez azt jelenti, hogy még nem állsz rá készen, hogy folytathasd azt, amit elkezdtél. Valamikor majd visszatalálsz ehhez a ponthoz, és lehet, hogy legközelebb már ugyaninnen folytathatod. De most kell ez a kis kitérő, ez a kis utcácska ahhoz, hogy az az ember légy, aki lenni akarsz..

szeretet.

"Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak..."

Amúgy zajlik az élet, de úgy igazán.. Nem mondom, hogy nem örülök neki, mert rámfér. Szerencsétlen lovat nem láttam már két hete, erre kimegyek, és mi fogad? Egy űrhajó méretű vörös malac, aki megnövesztette a szőrét, kigömbölyödött, világosodott és koszos lett. Amúgy csodaszépen ment, annyira büszke vagyok Rá!♥

Pár napja valaki azt mondta, hogy bármire képes vagyok, ha igazán akarom.. És igazán akartam és sikerült. És annyira, de annyira örülök neki. És ez így most minden konkretizálás nélkül, én annyira örülök most minden pillanatnyi boldogságnak, mint éhező egy falat kenyérnek.

A holnapi napra kiváncsi leszek. Remélem legalább olyan szépen fog menni a kisdisznó, mint ma.. Mert meg kell, hogy mutassuk, hogy nem a származás, nem a pénz számít. Hanem az, hogy mi van ott belül. És bizony, övé a földkerekség legnagyobb szíve, egy csoda az egész ló, az ÉN csodám!

it was a good decision

Megint csak ülök értetlenül és kérdezem magamtól, hogy mégis mi a jó életet hittem én?!
Mindegy, nem számít, tudtam már akkor, amikor azt mondtam, hogy oké, menjünk. Tudtam, hogy ez fájni fog - fizikailag.
Pár hétig kicsit oda kéne figyelnem, hogy mit hogyan teszek. Nincs hirtelen mozdulat, nincs nagyobb megterhelés, kevés futás, nyugodtság, ilyesmik. És akkor nem lesz semmi baj. Hiszem, hogy nem lesz baj. Nem fog megismétlődni többet az, ami nyáron. Soha többet. És ha igen, akkor sem pánikolhatok be. Most nem szabad. Erősnek kell lennem, nem azon gondolkozni, hogy mi lesz, ha.. Szépen majd egyik lábamat teszem a másik után, ráérősen. Nem sietek el semmit, kerülöm a vitás szituációkat, aki felidegesítene, inkább hagyom, nem szólok hozzá. Most nem állhatok le mindenkivel vitázni, mert én járnék rosszul. Nem szabad, hogy ideges legyek.
Holnap reggeltől pedig megpróbálok megtenni mindent, nem elfelejteni a kötelezettségeimet, mert akkor minden sokkal, de sokkal rosszabb lesz csak.
Hinnem kell abban, hogy ez csak egy kis semmiség. Jó úton vagyok, kisebb elágazásokkal. De most mindegy, hogy merre fordulok, mert visszatalálok az utamra. Ez csak egy kis dombocska volt, amiről leestem. Csak egy hullámvölgy. Nem hagyhatom el magamat. Mindent meg lehet oldani, csak kitartás kell hozzá!
Amúgy egy hétvége alatt meghalt a telefonom fülhallgatója meg a fejhallgatóm fele is. Tehát tovább nem tudom már elkerülni, hogy újat vegyek..

dreams come true.

Lassan tényleg őszintén hiszem, hogy mondhatom azt, hogy az álmaimat élem. (Hétfő van, alig 20 napja van iskola, én meg már itthon töltöm a napot orrot fújva és köhögve, de ez legyen a legkisebb problémám.) Az iskola.. Na, az külön dolog, de azt hiszem, hogy ott sem állok annyira rosszul. Persze, hullámvölgyek mindig is voltak és lesznek is, ezek nem tántoríthatnak el. Kezdem az angolt is megkedvelni, annyira jó érzés, hogy megint kezdek belerázódni az egészbe. A végén még menni is fog, talán.

Minden évkezdésnél kell körülbelül egy hónap, míg újra megtalálom a helyem, újra hozzászokok a korai kelésekhez, a buszozásokhoz, az arcokhoz a folyosón, az egész iskolahangulathoz. Azt hiszem, hogy most jött el az az idő, hogy újra érzem a helyem az iskola négy fala közt is, nem csak otthon vagy a rendelőben.

Nos, a rendelő. Továbbra is annyira megnyugtatást tud adni, amikor bemegyek egy-egy tanítási nap után, hogy ismerős arcok, nincs az az általános óra előtti feszült nyüzsgés, nincsenek komoly konfliktusok, nem kell 110%-on teljesítened ahhoz, hogy elfogadjanak és megszeressenek, egyszerűen: tökéletes. 

És így ahogy kinézek az ablakomon - már amennyit a lemenő nap fényétől látok - rájövök, hogy igazából, egyre jobban szeretem megint magamat és az életet is. Voltak rázós időszakok az utóbbi két évben, de lehet, hogy kellettek azok a pofonok ahhoz, hogy azt mondhassam; felnőttem! Persze, még nem teljesen, meg van még hova fejlődni, de ez kezdésnek pont elég.

De lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert annyira megnyugtató, ahogy odakint süvít a szél és pont kisüti a szememet a nap, én meg nyugodtan üldögélek itt bent a jó melegben, holnapra nagyjából felkészülten (értsd: már legalább a házik megírásáig eljutottam, már csak földrajz, civilizáció és irodalom tanulnivaló van), durván 7 epizód Dr. House után (imádom), szóval, minden rendben.

Az osztályunkra mindig úgy tekintettem, hogy oké, van, megvannak a kis klikkek, én néhány emberrel jóban vagyok, néhányan lenéznek, néhányan irigyek, de nem éreztem különösebben, hogy akkor most nekem ott meg van a kis fix helyem és hogy vannak, akik szeretnek. De annyira jó érzés volt, hogy már a nagyszünetben jött az üzenet facebookon, hogy mi van velem, meg jól vagyok-e, aztán még olyan ember is írt, akitől aztán nem vártam volna, mert nem tudtam a kapcsolatunkat hova tenni fejben, de egyszóval, fantasztikus érzés.

Az emberek amúgy általában hülyének néznek azért, hogy ennyire társaságcentrikus vagyok. (Nem is tudom, hogy létezik-e ilyen szó, sebaj) Sőt, van olyan is, aki fél tőlem emiatt. Legalábbis én így hallottam, meg tegnap azért láttam egy srác arcán, hogy kissé meglepődik, hogy "jééé, te vagy az, akinek pár napja beszóltam a suliban és jééé, lehet nem kellett volna". Mármint, hogy is van az, hogy nekem mindig beszélnem kell, pörögnöm kell, körülöttem kell, hogy forogjon a világ és miért van az, hogy nekem szükséges, hogy emberek legyenek körülöttem. Igazából, ma ugye volt időm gondolkozni.. Rájöttem, hogy akár csak fél éve, de megőrjített volna egy ilyen nap, hogy csak ülök és lézengek és nincs semmi konkrét dolgom, nem vesznek körül emberek, nincs kivel beszélgetnem, stb. Ma meg csak úgy jól esett. Meg úgy az utóbbi időben is. Na, azért oda még nem jutottam el, hogy annyira szeretnék egyedül üldögélni valahol, de néha jól esik a csönd. Egyszerűen vannak emberek, akikhez ha odaülök vagy odaülnek mellém, nem beszélek, csak hallgatom őket, vagy még annyi se, csak ülünk csendben. Annyira megnyugtató. Mondjuk, úgy gondolom, hogy ehhez kell azért, hogy egy bizonyos szintig jóban legyek az illetővel, mert ugye ahogy a mondás is tartja; Két ember attól fogva számít igazi barátnak,hogy hallgatásuk már nem jelent kínos csendet.

Imádom a barátaimat. Végre feltűnt, hogy kik azok, akik mellett érdemes kiállni, értük mindent megtennék, a többiek pedig szépen, lassan lekoptak a nyár folyamán. És ez így jó. Mert nekem egyszer azt mondta valaki, hogy nem az általános iskolás barátságok, hanem a középiskola alatt szerzettek lesznek meghatározóak az életünkben. És ez így igaz, teljes mértékben. Körülbelül két-három olyan ember van, aki már általános iskolás koromban is barátom volt, és most is. De ők szinte a legjobb barátaim, szóval ez így nem csoda.

És holnap már iskola. A fénykép meg tegnapi: annyira megszerettem ezalatt a pár nap alatt, hihetetlen, hogy egyáltalán találkozhattam egy hozzá hasonlóval..

És persze, hogy viharra áll az idő. Délelőtt óta figyelem, hogy iszonyatosan fúj a szél, most már borul be az ég, a ház hátulja felől egy nagy fekete paca érkezik, csak ne legyen vihar, kérlek!

Utálom a viharokat és éhes vagyok. Szóval ennyi mára.

kiscsoda:)

Nagyon-nagyon jobbulj kicsilány, remélem, hogy rendben leszel!

mindenhétfő.

# Holnap megint kedd.. Elmondhatatlanul utálom a keddet...

Az a legviccesebb az egészben, hogy már nem tudom mit akarok.. Hallani rólad vagy sem. Bár, inkább az utóbbi. De, ha hallok rólad, legalább tudom, hogy élsz, jól vagy, boldog vagy a barátnőddel. De ha rám írnál vagy beszélnénk.. Nem, az nem igaz, hogy nem akarok veled beszélni és hogy hagyj békén, mert nos, ilyet nem kérhetek egy olyan embertől, aki másfél hónapja felém sem nézett. És rohadtul itt sírhatnék, hogy mennyire i miss you meg mennyire szarban hagytál és átvágtál. De ez nem igaz. Te sosem akartál semmit sem! Én magyaráztam bele az egészbe, hogy igen, szédítesz és átvágsz. Na jó, ez se igaz teljesen, mert tényleg volt benne szédítés és tudtad, hogy szeretlek, hiszen évek óta szeretlek, de nem érdekelt. Mármint az, hogy szeretlek. Te tudtad, hogy itt van egy 3 évvel fiatalabb lány, akinek fogalma se volt semmiről se, se életről, se szerelemről, se semmiről.. Hiszen, te mondtad legutóbb, hogy mennyire megváltoztam ezalatt az egy év alatt.. Hogy felnőttem. És azzal nem tudok mit tenni, hogy így, felnőve már nem voltam kapható a szédítésre, meg a kihasználásra, hanem többet akartam. Amit meg te nem akartál. Ezzel nem tudok - és mostmár nem is akarok - mit tenni. Végeztem.

És kivételesen nem csak mondom, hogy vége. Hiányozni fogsz, beszélni fogok rólad, sírni fogok utánad, de többé már nem hatsz majd meg. Ha szembejössz, köszönök. Megkérdezem, hogy hogy vagy, te elmeséled, hogy éppen mivel töltöd a napjaidat. Esetleg beszélsz a barátnődről. Nekem pedig megszakad a szívem. Aztán pedig elköszönök és tovasétálok, az összetört szívem minden darabkájával.

Van egy ember ezen a világon, aki jobban ismer most már, mint a barátaim legtöbbje. És ő mondta azt, hogy csak mondom, de attól még nem utállak. Nos, igaza van. Nem tudlak és nem is akarlak utálni. Mert az utálat az ugye egy érzés (bármennyire negatív) és én nem akarok irántad semmit se érezni. Legyél közömbös. Nem akarok egy olyan emberrel törődni, aki már teljesen hátat fordított nekem és tovasétált.

Ha esetleg még csak 45°-ban mutatnál nekem hátat, akkor küzdenék érted. Mert te is egyike vagy azon különleges embereknek, akikért küzdök. Nem akartalak elveszíteni.. De a hátad után nem fogok futni...

talán nem vagyok jó, de nagyon igyekszem..

Ezt nem tudom felfogni.. Mennyi volt erre az esély?! Ezt a történetet nagyon nem így képzeltem el.. Nem úgy, hogy azt a történetet, amit kettőnknek képzeltem el, most megtörténik, de csak kívülről tudom végignézem, ahogy már megint én leszek az, aki irigykedve nézhet.. Igazából, leszarnám, ha nem pont Rólad lenne szó.

De én utálni akarlak. Nem akarom, hogy bármit is jelents. Nem akarok tudomást venni rólad, hagyj már békén, könyörgöm. * Mondjuk ez ironikus, mert hónapok óta nem is beszéltünk, de nem tudlak elfelejteni. És igazából akik azt mondják, hogy nem is fog sikerülni.. Nos, igaz.. ~ Nem volt oka, hogy szerettelek, soha nem tudtam, hogy miért, de előbb vágják le a kezem, minthogy elengedjem a tiéd.

Irigylem a boldog embereket. Nem valami biztató a tudat, hogy tudom, hogy egyszer majd biztos nekem is megadatik a boldogság, de most.. Esélytelen. Annyira szeretném, hogy legyen egy ölelő kar, valaki, aki mindig itt van, valaki, akiben 10000%-ban megbízható, akire mindig számíthatok.. 

Istenem, annyira szánalmas vagyok. Örülnöm kéne, hogy két olyan személy, akiket kedvelek, együtt lesznek boldogok. De neeeem, én inkább itt sírok. * Bár ez nagyon nem rajtam múlik, annyira.. Áh, hagyjuk. Utálom az egészet. Utálom, hogy nem tudlak utálni, pedig bármit csinálsz, akarva vagy akaratlanul, de mindig megbántasz... 

Egyébként, vidámabb téma: Június 09. - Szeptember 09. : A lehető legboldogabb negyedévet Kincsem♥ (ha már csak te maradtál nekem, mint stabil pont)

mélypontok.

Büszkén jelenthetem be, hogy sikerült, idén keményen az első nap feléig bírtam, utána jött a szokásos pánikolásom, hogy nekem ez nem fog sikerülni, pofára fogok esni, el fogok bukni.. Aztán - oké, nem csak a saját érdemem volt, mert tényleg nagyon köszönök azoknak az embereknek, akik még így is elviselnek és próbálnak segíteni, hogy ne akadjak ki teljesen - rájöttem szép lassan, hogy nekem célom van. És senkinek sem engedhetem, hogy a célomtól eltántorítson.
Amúgy annyira nem is kétségbeejtő a helyzet. Mondjuk, az előbb amikor a spanyolházimat nézegettem - mert persze, nekem be kellett mennem a rendelőbe 5-ig, báááár, tényleg nagyon meg tudott nyugtatni - és bőgtem a fejemet fogva, hogy én mégis mi a sz*rt műveltem tavaly, mert szinte semmire se emlékszem és az év első dolgozata hatalmas csalódás lesz felcsillant bennem a remény kicsiny szikrája, hogy jéééé, van bennem egy bizonyos mennyiségű kitartás, amit meg kell ragadnom két kézzel és felszínre tépni! És sikerült! Igaz, durván 1 órába telt, mire a fejembe ment az egész múltidős dolog, de sikerült... Oké, ettől még az épp aktuális lelkiállapotomtól fog a dolgozat kimenetele függeni, de nem érdekel.. Mert nem az számít jelenleg, hogy mi lesz az egész vége, hanem hogy nem adtam fel. Hosszú idő óta most történt meg először, hogy felemeltem a fejem és folytattam a harcot. És úgy érzem, hogy igazából az iskola jó hatással van rám. Régebben kaptam volna egy olyan lenéző és semmibe vevő pillantást, mint amilyenből ma jócskán jutott nekem, és lehajtott fejjel odébbléptem volna hogy neeem, én nem kötök bele az idősebbe és kicsi vagyok és nem szeretném ezt..., ma pedig minimum olyan stílusban próbáltam visszanézni, belesűríteni minden MIÉRT?!?! kérdésemet a tekintetembe, mert én még a mai napig váltig állítom, hogy nem érdemeltem ki ezt a fajta értelmetlen lenézést, no mindegy.
És annyira fáradt vagyok, hogy csak pakolgatom egymás mögé az értelmes szavakat, de tudom, hogy egy összetett mondatomnak már semmi, de semmi értelme nincs, de nem baj. Ez az én blogom. Szóval, az én gondolataim. És ha keszekuszák, akkor keszekuszák. Így kell elfogadni. Tiszta lapot kaptam, élni akarok vele. Ennyi. És végre rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Tök mindegy, hogy csak egy vigasztaló mosoly, egy kedves szó vagy egy ölelés. De a barátaim mindig mellettem lesznek. A többiek pedig nem számítanak....

36 óra.

Hát, azért ezt nem vártam volna. Oké, megfogadtam, hogy tanulni fogok meg minden, mert egyszerűen van egy olyan álmom, amiért meg kell dolgoznom, mert ez most tényleg fontos és ha ki kell tanulnom a beleimet is érte, akkor is vállalom, mert ez a mindenem most, szóval: Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kar, 4 év múlva találkozunk! ♥

De arra nagyon nem számítottam, hogy heti 36 órám lesz (plusz még az esetleges nulladikokkal nem számolva): 5 angol ; 12 spanyol ; 3 matek ; 2 kémia ; 4 magyar és még sorolhatnám.. És ráadásul 3 új tanár, új tantárgyak meg minden..

Tehát, ahhoz képest, hogy tavaly tök jól elvoltam, végigpofáztam az órák 70%-át és csak úgy léteztem, napi fél óra tanulással, hát, fel kell kötnöm a gatyámat vagy passz.. 

Mert ezt most nem bukhatom be. Szóval holnaptól viszlát délutáni rendelőben lógások, péntek délutánonként találkozunk! Viszlát délutáni facebookozások, plurkölések, filmnézések, majd hétvégén találkozunk! Viszlát barátokkal lófrálás a városban, amikor másnap dolgozat van! Viszlát későig fennmaradások, különben másnap több liter kávé sem fog segíteni.. Tanulnom kell, és nem azért, mert a társadalom ezt várja el tőlem, mert a szüleim ezt várják el tőlem, mert a tanárok ezt várják el tőlem.. Neeem, tanulnom kell, mert én vinni akarom valamire, és mert végre tudom, hogy mi az életcélom, de ha hagyom, hogy bármi eltántorítson erről az útról, akkor nem fog sikerülni, pedig én ezért most foggal-körömmel harcolni fogok! Tehát, oké, nem azt mondom, hogy majd olyan ember leszek, aki mindent szóról szóra bevág, amit a tankönyv ír, de meg kell próbálnom mindent kihozni magamból, mert sokkal több van bennem, mint amennyit tavaly bemutattam.. Szóval, tanulni fogok, ezt így most borítékolni tudom, Ti vagytok rá a tanúk ;))

Amúgy szerettem a mai napot. Annyira jó volt viszontlátni olyan embereket, akik fontosak nekem, de nyáron mégsem tudtam velük valami miatt találkozni. Jópáran nagyon hiányoztak amúgy. :')) Körülbelül attól kezdve, hogy reggel kiértem a buszmegállóba, egészen a nap végéig, mindig volt valaki, akit ölelgettem vagy aki engem ölelgetett. De szerintem ez így volt jó, bárki bármit mond, én azt hiszem, hogy igenis jó az osztály (még ha nem is tökéletes) és én szeretem az osztályomat, az évfolyamomat, a barátaimat és én most annyira szeretek mindenkit. (Full fáradt vagyok, aludni akarok és igazság szerint hisztizni is az órarend miatt, de nem tehetem meg, mert nem csak nekem szar és hogy néz már ki, hogy csak én hisztizek miatta)

Tehát, annyit már megtanultam a tavalyi évből, hogy hatalmas mosollyal az arcomon kell nekivágnom ennek az évnek, rengetegrengeteg kitartással, nem adhatom fel, nem számíthatok másokra, mert abból nem sok jó sülhet ki, és ahogy egy kedves barátom mondta valamelyik nap: vissza kell húzódnom. Van, hogy jobb, ha az ember csak a háttérből szemléli a dolgokat. Idén megpróbálok valamelyest visszavenni, figyelni, szemlélődni, mert csak így tudom majd a maximumot kihozni magamból. Nem hagyhatom, hogy mások problémái elvonják a figyelmemet. 

Amúgy szeretem az őszt. Szeretem a faleveleket, a napfelkeltéket (már amikor eljutok oda, hogy fel bírok kelni annyira korán) és a napnyugtákat, az esőillatot, a szelet (már amikor nem tépi le a hajamat a fejemről), az erdei sétákat, az őszillatot, a színes faleveleket, mindent. Csak az eső ne essen, mert vettem ma táskát, de annyira sok a cuccom, hogy így is parázok, hogy el fog szakadni rövid időn belül, plusz nem fért bele az esernyőm, így nagyon nem díjaznám, ha valamelyik nap reggel még hétágra sütne a napocska, aztán délutánra meg jönne egy hatalmas, mindent eláztatás eső. Szóval dear Weather, please be kind! Thanks! :)

summer of '13

Mindig minden a végén megy tönkre, ez már csak murphy. Annyira szép volt a nyaram, oké, végig dolgoztam, de imádtam. Ha meg nem dolgoztam, lónál voltam. És akkor természetes, hogy a legvégén eltolom és elcseszem, mert túl sokat vállalok és hiába próbálok jó lenni mindenkinek mindenre, az lesz, hogy fontoskodó vagyok és inkább ártok, mint használok. #OK
Erre igazából már nem is tudok mit mondani. De lehet, hogy ennek az az oka, hogy az utóbbi másfél órát végigbőgtem, nem tudom.
Az a lényeg, hogy szar vagyok, szar az értékrendem, nem becsülöm meg, amim van. Szóval, igazából embernek úgy nagyjából semmit sem érek. #régen éreztem magam ennyire szarul
Mert másnak minden az ölébe hullik, én meg ha harcolok érte is csak pofára esek. És a végére kiderül, hogy tök felesleges volt minden erőfeszítésem és semmit se ért az egész.
És én úgy akartam emlékezni erre a nyárra, mint valami csodás dologra, ehhez képest megint szarul vagyok, sírni akarok és nincs életkedvem. #csodás
De legalább az egyetlen pozitív dolog jelenleg, ami világít ebben a mérhetetlen szomorúság-tengerben: a királylány végre úgy döntött (körülbelül úgy fél hónapja), hogy nem ellenem dolgozik, hanem velem együtt. Ez annyit tesz, hogy mostmár figyel, nyereg alatt nem robog mint az eszeveszett.. Ja, és csütörtökön szőrén, kötőfékkel jöttem fel vele legelőről, ami hatalmas csodának számít, nagyon-nagyon büszke vagyok rá. ♥

Jerry ♥

~ Szállj, szállj, szállj fel magasra! Dalom hódítsd meg most a kék eget! Jöjj, jöjj, kérlek, ne menj el...

Reméltem, hogy ilyen címmel nem erről kell majd írnom.. Reméltem, hogy egy szép tájképet tölthetek fel, amin csak egy kis pontocska jelzi, hogy merre is repült el ez a csodafecske, de nem, nem így alakult. De talán kezdjük is az elejéről:
Kevesen tudják, de rettegek a madaraktól. Nem is az, hogy rettegek, mivel mostanra már nem félek megfogni egyet sem, de kezdetben "kicsit" viszolyogtam tőlük. Ettől függetlenül, múlt hét pénteken befogadtam egy kis szárnyaszegett sarlósfecskét. A mai napig nem tudom, hogy fiú vagy lány-e, de ráragasztottam a Jerry nevet.
Repülni nem tudott, de vígan ugrándozott a kalitkájában - míg össze nem hozott egy nyílt combcsonttörést. Mindegy, eleinte akkor meg vígan ugrándozott.
Tegnap már nem volt éppen a toppon, kicsit meg volt roggyanva, fűben is csak csapkodott és vonszolta magát, nem volt az igazi. Szóltam is a rendelőben, hogy ma reggel viszem be, mert kéne neki fájdalomcsillapító.
Felkeltem hajnali fél 7-kor, gondoltam kiviszem egy kicsit a fűbe, had élvezze a napsütést..
Oda többé már nem fog eljutni, nem látom, amint tovaszáll a zöld táj felett, nem látom, amint szorgosan csipegeti a kukacokat a csipeszről vagy amint rám rázza a vizet.. Elrepült, örökre.


~ Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit szeretünk, azt nem feledjük el.
Nyugodj békében Dzsimó! ♥

Kérdéses-díjas izébigyusz.

Az utóbbi napjaimat inkább nem részletezném, félek, hogy akkor elszállna ez a kis szivárvány a fejem felől, maradjunk annyiban tömören és röviden, hogy az eső után jött a napsütés, csodálatos most minden, remélem, hogy így is fog maradni.

Inkább ehelyett arra fordítanám a szót, ami most történt nem is olyan régen. Díjat kaptam! Ráadásul, két embertől is, köszönöm Fanninak és Lucának is!

Szabályok:

1. Linkkel jelöld azt az embert, aki téged jelölt/nevezett a díjra!

2. Válaszolj a 10 kérdésre, amit a nevező kiírt!

3. Nevezz/jelölj te is 10 embert a díjra! (arra figyelj, hogy 200 alatti legyen a követők száma)

4. Írj te is kérdéseket az általad jelölteknek!

5. Jelezd a jelöltjeid blogjain, hogy jelölted/nevezted őket!

1. A két embert már linkeltem. ü

2. Fanni kérdései:

- Ki az a létező vagy fiktív személy, akivel a szívesen találkoznál? Hű, ezen még úgy igazán nem töprengtem el, de gondolom itt pár sorozatszínészt tudnék felsorolni vagy magam sem tudom. Mondjuk, Dr. Dolittle-vel szívesen összefutnék azért.

- Mik a terveid a nyárra? Van olyan, amit már meg is valósítottál közülük? Mindenképpen szeretnék találkozni minél többször a barátaimmal, valamint dolgozni is szerettem volna. Ebből az utóbbi már folyamatban van.
- Ha tudnád, hogy másnap vége lesz a világnak (apokalipszis vagy az ufók megszállják a Földet, esetleg becsapódik egy bazinagy meteor, ahogy tetszik :D), mit tennél életed utolsó, Földön töltött napján? Megpróbálnám rendhehozni azokat a barátságokat-kapcsolatokat amiket tönkretettem..
- Mi(k)től félsz a legjobban? Pókok.. Valamint, magány, sötét helyek, stb.
- Van visszatérő rémálmod? Ha igen, mi az? Van, de nem szeretném részletezni.
- Jelenleg mi a kedvenc filmed? Ki a kedvenc karaktered belőle? Jelenleg nincs időm filmet nézni, de pl. a Szerencsecsillag nagyon tetszett.
- Van olyan zene, ami bármikor képes megnyugtatni? Ha igen, melyik? Most épp Avicii - Wake me up és az Igazi arcod Subscribe, Sena, Eckü, Columbo és Pásztor Anna "előadásában". 

- Mi volt az első szavad? :) Apa, azt hiszem.
- Ha egy napra belebújhatnál valaki bőrébe, ki lenne az? Biztos valami kisállatot választanék, esetleg lovat, szerintem tök király lehet úgy élni, mint ők.
- Vízbe lehet fojtani egy halat? Persze.

Luca kérdései:

1. Nevezz meg egy dalt, amely mintha a te életedről íródott volna meg!  Fogalmam sincs... :)
2. Gyűjtesz-e valamit? Tyhű, régebben gyűjtöttem bélyegeket, most inkább a karszalagokat szeretem elrakosgatni, de azt a kb. 10 darabot nem mondanám gyűjteménynek.
3. Volt-e olyan döntésed, amit már többször megbántál? Persze, ha tehetném, még mindig visszacsinálnám. Nem probléma már, de iszonyatosan bánt még mindig.. Maradjunk annyiban, hogy január 17.. Aki érti, érti, aki nem, nem.
4. Mikor csináltál utoljára valamit "először"? (mikor próbáltál ki legutóbb valami újat) Tegnap. Még sosem hoztam haza sérült kisállatot. Most a teraszunkon lakik egy sarlósfecske kalitkában, gyógyszerezni és etetni/itatni kell.
5. Melyik az az ország, ahova akár már holnap szívesen elköltöznél? Izland. Különösebb ok nélkül.
6. Ha egy napig a szüleid nélkül vagy, mi az a dolog, amivel mindenképpen megvárod a hazaérkezésüket, és semmiképpen nem csinálod meg egyedül? Az elalvással mindig megvárom őket.
7. Ha választhatnál, hogy mi legyen a keresztneved, mit szeretnél? Szeretem a keresztnevemet.
8. Hiszel-e a fiú-lány barátságban? Igen, csak sokszor kell csalódni benne, de ez van.
9. Szerinted nehezebb-e tinédzsernek lenni most, mint 20 évvel ezelőtt? Szerintem igen. De 20 év múlva még nehezebb lesz.
10. Jellemezd magad 3 szóval! Önfejű, nagyszájú, szókimondó.

3. Akkor a nevezetteim:

- Zsuzsi (nem tudom, hogy éppen van-e blogja)

- Vivi (bár már megszűnt a blogja)

- Fanni (sajnos eléggé régen írt már)

- Ani (meghívós)

- Kingu (meghívós)

- Luca

- Norcsi

- Lilla (tumblr-n blogol)

És ennyi. Ebben benne van mindenki, akire bloggal kapcsolatban szoktam gondolni..

4. Szóval, jöjjenek a kérdések:

- Ha bármikor visszapörgethetnéd az időt, melyik napra ugranál vissza az életedben?

- Kiskorodban mi volt az, ami nélkül sosem voltál képes elaludni?

- Melyik történelmi korban élnél a legszívesebben és miért?

- Ha megismerkedsz egy idegen emberrel, mi az, amit először megjegyzel magadnak a nevén kívül?

- Számodra a külső vagy a belső a fontosabb egy másik emberben?

- Mi volt életed legmeghatározóbb könyve?

- A pohár félig üres, vagy félig tele van?

- Ki az az ember, akire leginkább támaszkodhatsz az életedben?

- Mi az a személyes tárgy, ami mindig ott lapul a táskád mélyén, bárhova mész is?

- Tél, tavasz, nyár vagy ősz? És miért?

5. Na, akkor mindjárt megyek és szétkommentelem a jelöltek blogját. ü

... Everything has changed

~ Megrémiszt a tudat, hogy a fiú - aki esküszöm különleges volt - pontosan olyanná vált, mint a többi.

Nem ezt akartam. De talán jobb így.. Soha többet nem akarom, hogy bármit is jelents nekem. Maradj egy az  ismerőseim közül, de ne legyél több. Utálom ezt az egészet.. Tönkretettél. És itt hagytál szétesve. Megint, mint már annyiszor.. Nem értem, hogy miért adok mindig egy újabb esélyt, miért ugrik mindig görcsbe a gyomrom, ha írsz, nem értem az egészet. De többé már nem akarom érteni..

Találtál jobbat? Oké. Találtál olyat, aki jobban megért? Oké. De hogy ezek után még volt pofád rám írni, mintha mi se történt volna? Na, ez nagyon nem oké.. 

Azt hitted, nem tudom meg, nem jövök rá? Elég egy-két jól elejtett szavad, hogy visszajusson hozzám. Elég egy elfelejtett köszönés, egy kifelejtett szó, bármi. 

Igazság szerint, tegnap megkérdezte tőlem valaki, hogy még mindig tetszel-e? És őszintén tudtam azt mondani, hogy nem.. De, szerintem sosem tetszettél. Mármint, nem a kinézeted fogott meg, mert nem vagy olyan fenemód vonzó, sőőőőőt.. Az fogott meg, hogy különleges voltál. A 12 évemmel sem néztél valami idióta kis pancsernek, akit szóra se méltathatsz. 3 évig hol az egyik legjobb barátom, hol pedig több voltál ennél.. De tök mindegy, hogy éppen beszéltünk-e vagy sem, különleges voltál. Nos, többé nem. A továbbiakban számomra senki se vagy. Köszönök az utcán, válaszolok, ha rám írsz, de több már nem lesz.. Elvesztetted a különlegességed.. És nem az, hogy többé már nem kellesz, csak annyiszor megbántottál és összetörtél, hogy többet már nem bírok el. Szóval, most szállok ki, amíg még kihúzott háttal és egyenes tartással tudok elmenekülni, amíg még ki tudok szállni könnyek nélkül.. Nem búcsúzom, mert nem elfelejteni akarlak. Csak lezárni egy fejezetet és lapozni. Hogy végre megszabadulhassak ettől a mázsás súlytól. Felnőttem, felnövesztettél. Ez a szó így önmagában elég furcsán hangozhat, de rengeteget segítettél abban, hogy ezalatt a 3-4 év alatt felnőhessek és lelkileg megedződhessek. Emiatt hálás vagyok. De továbbiakban már, hagyj békén, kérlek. Ne akkor keress, ha nem találsz mást, aki elszórakoztat éppen. Hagyj békén.. Nem azon vagyok ideges, - sőt, ideges se vagyok - hogy nem mondtad el nekem, ugyan már. Csak az fáj, hogy találtál valaki szebbet-jobbat. Ám legyen. De amikor ő megbánt vagy éppen semmibe néz, ne hozzám gyere megint, mert már nem vagy különleges számomra.. Kívánom, hogy találj valakit, aki mindennel együtt szeret és elfogad, de számomra többé már nem vagy senki sem...

38 hét - 179 nap - 630 óra spanyol. 9a:)

megöltök.

mostanság.

miért pont te?! megint...

kirándulósdi.

Kezdek rájönni, hogy nekem sose jó az, ami éppen van.. Igazából, nagyon imádtam minden percét az osztálykirándulásnak, de mégis.. Fogalmam sincs. 15 óra alvás után se tudok egy értelmes mondatot se kipréselni magamból, és hétfőn meg tanítás. Tételezni akartam, tanulni, stb. És semmi se lett belőle, megintcsak. Két nap alatt össze fogom csapni az egészet, megintcsak. No mindegy.

A lábam úgy néz ki, mintha.. Nem, erre még hasonlatot se tudok mondani. Egyszerűen mesés, hogy a 20 forintos méretétől a tenyérnyi foltokig változó nagyságú és alakú vörös szúnyogcsípések díszelegnek rajtam. Viszont, teljesen megérte!

Ha itt vagy, akkor az a bajom. Ha meg annyira tartod a távolságot, hogy hetekig szóba se állsz velem, akkor az a bajom. Sehogy sem jó ez a helyzet. Próbálok szabadulni belőle, de egyszerűen nem megy. Ha egy kis időre - akár két napos osztálykirándulásra - is elszakadok tőled, csupán az érzés, a tudat, hogy ismét a közvetlen közelemben vagy, visszaránt. És ez már, őszintén, kényelmetlen nekem. Nem ezt akartam, nagyon nem. Így alakult, és félek, hogy hiába is próbálok küzdeni ez ellen, ellened, nem megy. Gyenge vagyok, ahogy 3 éve is gyenge voltam. 

királylány:)

~ Don't tell me the sky is the limit when there are footprints on the moon!

2011. szeptember 10. - 2013. május 05.

2013. május 05. - 2010. május 24.

Látszólag nincs semmi különbség a két fénykép között, ugyanaz a ló, ugyanaz az ember, hasonló minden.. A két fotó között csupán 3 gerincsérv a különbség. Amikor anno, 2012 áprilisában kiderült, sose gondoltam volna, hogy én valaha még ugrani fogok. Most, 1 év és 7 hónap után újra el tudom hinni, hogy van miért küzdenem. Nem számít, hogy hányan próbáltak elgáncsolni az utamon, hányan tettek keresztbe, hányan néznek le ezért, mondván, hogy ez nem is sport, mert csak egy állat cipeli az embert.. Nem számít! Ezután a több, mint másfél év után, el tudom hinni, hogy a lehetetlen nem létezik! Lassan visszakapom a bátorságomat, mindent. Persze, így visszatekintve, ez a 3 év sok szempontból megváltoztatott. Sok dologra rájöttem, sok dolgot megtanultam, újratanultam. 7 év után sem tudom azt mondani, hogy jó, amit csinálok, csak kezdem látni, hogy hova juthatok még el.. De ehhez kellett ez a 3 év, és ez a Ló. Minden szempontból a legjobb, szóval Mimóza, köszönöm ezt a csodálatos 3 évet! ♥

már nem:)

Olyan sebeket okoztál, hogy egyáltalán csoda, hogy nem fakadok sírva a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől, akárhányszor csak eszembe jutsz. Legszívesebben utálnálak, azért, amit tettél. Nem tudom - és őszintén, nem is akarom tudni -, hogy direkt tetted-e. Inkább megmaradok abban a tudatban, hogy Te semmiképpen se vagy rossz és hibás, csak magamnak köszönhetem a történteket. Ami, valljuk be, így is van. Így, hogy kivételesen itthon vagyok hétköznap is, vártam, hátha erre fogsz járni, hátha megláthatlak egyszer csak az ablakon kipillantva, vagy bármi. De nem. És talán, jobb is ez így. Iszonyatosan sok minden megváltozott bennem azalatt az egy hét alatt, amikor nem láttalak. Sőt, nem is beszéltünk. És anno, amikor megint megkerestél, tudtam, hogy ez lesz a vége. Amikor minden pozitívnak és rózsaszínnek tűnik, akkor jössz Te és lerombolod. Illetve, nem is jössz, hanem mész. Mert ismét ez történt. Minden kis pillanat, minden kis szavad önbizalomra adott okot, és reményt kecsegtetett, hogy talán most sikerül. És amikor ez a tetőpontjára ért, te eltűntél. Szimplán csak hátat fordítottál, többé már nem érdekelt, hogy beszélek hozzád, hogy írok valamit, és az sem érdekelt többé, hogy létezem. És érzek valamit irántad.. Hiányzol.

De most nem engedhetem meg magamnak, hogy ezzel törődjek. Most koncentrálnom kell minden lépésemre, a bal lábamat a jobb elé helyezni, és tök mindegy, hogy mennyi fájdalom ért Miattad, tovább kell hogy haladjak. Év végén le kell, hogy vizsgázzak, az osztálykirándulást élveznem kell, nevetnem és beszélgetnem kell, mintha semmi se fájna. Közben meg, minden egyes olyan pillanatban, amikor távolabb kerül tőled, kicsit összetörök. És ez a sok kicsi összerakódik. De most megint ott van a sötét alagút végén a fény, az ok, amiért küzdhetek. De többé már nem Te vagy az. Találtam mást, olyat, aki tudom, hogy önszántából soha a büdös életben nem fog megbántani. Szóval, tovább küzdök, tovább építgetem az utamat, nélküled. De azt azért tudd, hogy mindig is fontos leszel..

missed it

Sajnos (vagy sem) rá kellett jönnöm, hogy a segítség szinte soha nem onnan érkezik, ahonnan várjuk.. Sőt, leginkább azok az emberek fognak csalódást okozni, akiktől egyáltalán nem várnád. Ilyen az élet.. Csak azért jó tudni, hogy az embernek milyen barátai vannak.. Nomindegy.

Nem rohanhatok mindig át a fél országon, hogy helyrehozzam a dolgokat, hogy fixáljam egy kicsit az életemet. Egyszer belefért, de meg kellene találnom itt is azt a helyet, személyt, emléket, ami vissza tud rántani a földre. Mert tényleg nem fér bele, hogy mindig elutazzak oda, ahol az egész kezdődött. Ahol anno, 2 éve a lehető legnagyobb pofont kaptam. Persze, hihetetlenül örülök, meg most annyira pozitívnak látok mindent, hogy semmi se hat meg, csak.. Mégis bennem van a szálka, hogy miért? Vagyis, vasárnap óta azon gondolkozok, hogy mi lett volna, ha... Annyi mindent csesztem el, és most minden egyes kis hiba újra eszembe jutott, újra látom magam előtt minden kis ballépésemet, hallom az összes kimondott szót, mindent.. De hiába keresem az üzeneteket, képeket, bármit, nem találom őket, mert LEZÁRTAM az egészet. Csak mégis, bár hihetetlenül sok önbizalommal és pozitív életérzéssel töltött fel ez a pár óra, mégis fáj.. Fáj, hogy írnék, de tiltva vagyok, fáj, hogy keresném a képet, de már csak homályosan tudom felidézni az amúgy is homályos képen az arcokat, fáj, hogy az akkori társaság szétszéledt, hogy nem maradt semmi, amibe kapaszkodhatnék.. Csak maga a hely. És egy ló. Ami hatalmas dolog, valljuk be, de semmi több nincs, ami még ott tarthatna. És mégis, most így visszatekintve, kb. 3 óra alatt annyira sok pozitív energiát gyűjtöttem be, amit előzőleg hónapok alatt se.. Csak kérdés, hogy meddig tart ez ki.. Minél tovább, annál jobb.. Mert most, most minden szép és napsütéses. Nem tud az se érdekelni, hogy egy-két ember sorra keresztbe tesz és átvág. Mert nem.. Mert kaptam egy lehetőséget, éltem vele, és nem bántam meg..

♥

Legyen már holnap...! Ezért még a hajnali fél 6-os indulás is megéri, minden megéri.. Ha csak két óra erejéig lehetek ott, akkor is megéri.. Mindenképpen megéri, annyira leírhatatlan, amit érzek.. Hiába tudom, hogy nem lesz ott a megszokott társaság, sőt, szinte nem is fogok senkit se ismerni, kicsit olyan érzés, mintha lassan hazatérhetnék.. Visszavár a megszokott táj. És eszembe jut annak a 3 és fél hétnek az összes perce, minden poén, minden mosoly, könny, nevetés, ölelés. A délutáni locsolócsaták, ahogy ázottan végigtocsogok a kolesz folyosóján zokniban, ahogy viharverten visszatérünk egy-egy lovaglás után a délelőtti 30 fokban, ahogy a vizesvödrökkel bóklászunk az istállófolyosókon, ahogy az este végén végigfekszünk a kanapén és szinte vért izzadva küzdünk azért, hogy ne aludjunk el kapásból.. Ahogy minden héten sírva ültünk a péntek esti tábortűz körül, ahogy sírva hagytam el az iskola területét szombat reggel (kivéve amikor tudtam, hogy hétfőn megyek vissza). És eszembe jut, hogy mennyi mindent köszönhetek annak a helynek.. Barátságokat, olyan csalódásokat, amik jobb emberré tettek, és megannyi felejthetetlen pillanatot... Tehát igen, ha megkérdezik tőlem, hogy megéri-e azért fél 5-kor felkelni, hogy 10 körül már indulhassak is haza, azt válaszolom, hogy igen! Maximálisan megéri, mert eljuthatok arra a helyre, ahol minden jó, ahol végre kicsit megtalálhatom a már rég elveszett önmagamat.. Egyszóval, kicsit hazatérhetek.. :')

/erről mindig a 2011-es buszozás jut eszembe/

utálnálak.

~ Adj még egy pofont, nem érdekel. Állom. Adhatsz még vagy százat, azt is túlélem. Lehet, hogy fájni fog, de addig, amíg nem halok bele, én bizony mindig fel fogok állni, hiszen mennem kell. Nekem mennem kell.

Az a baj a nagy elhatározásokkal, hogy mindig belebukok.. Mert elég, ha meglátlak és kész. Onnan nincs tovább. Vagyis, általában vagy azon imádkozom, hogy vegyél észre, vagy azon, hogy semmiképpen se.. És nem tudom, hogy miért veszel észre, ha ennyire nem jelentek neked semmit se. Ha tényleg ennyire nem érdekellek, akkor ne mondj semmit, kerülj, ne gyere oda.. Ha meg jelentek, akkor végre igazán eldönthetnéd, hogy mit.. Mert ez három éve hónapokig padlóra küld, csak az, hogy tudom, hogy élsz, hogy beszélünk, hogy bármikor írhatsz. Csak ez. És küldöd közben még az idióta, félreértelmezhető szarságaidat, amikkel nem tudok mit kezdeni.. Mert döntsd már el, hogy egy flegma csá-ra vagyok-e érdemes, vagy puszira.. Mert nem teljesen mindegy azért. Legalábbis, nekem nem. Szóval, valami igazán történhetne már, mert három éve csak egy helyben állunk, néha belekevernek mások, akkor nem is beszélünk, vagy egyszerűen csak fogod magad és eltűnsz. Tehát, legyen már valami, könyörgöm! Mert néha már nem tudom, hogy miért csinálom ezt. Tényleg, gyakorlatilag pont akkor, amikor feladnám, jössz valamivel, ami okot és pozitív erőt ad a folytatáshoz.. Ennek így sose lesz vége. Legalábbis, szép vége sosem...

dream:)

~ Igaz, hogy nem tudjuk igazán, mink van, amíg el nem veszítjük, de az is igaz, hogy nem tudjuk, mi az, ami hiányzik, amíg nem birtokoljuk.

Istenem, annyira hiányzott.. Konkrétan jóformán majdnem meghaltam, annyira féltem, a felét gyomorgörccsel csináltam végig, meg hosszú még az út, míg visszajutok oda, ahonnan "lecsúsztam", a 110 cm-es szinte, de elkezdtem.. Utoljára majdnem másfél éve ugrottam, tényleg hiányzott..

2011. szeptember 10...

végre♥

Imádom az érzést, ami azt sugallja, hogy teljesen mindegy, hogy mi történik, minden úgy lesz most, ahogy te megálmodod.. Imádom, amikor rájövök, hogy igen, ehhez tényleg értek - vagy nem, csak a gépem tud sokat, mindegy.. Egyszerűen nem tudok beleunni, teljesen mindegy, hogy ugyanarról a témáról/személyről már a 1401345352143. képet készítem, még mindig érzem, hogy nem tudom letenni a fényképezőt.. 

És most szükségem van a térre, arra, hogy lehetőségeim legyenek. Ne csak a lovardában, ne csak a falu. Mehessek Veszprémbe, mehessek Pestre, Balaton-partra, bárhova, csak fotózhassak! Legyen már nyár, had utazgassak össze vissza egy géppel.. Kérlek! *-*

„Ne kérdezd tőlem, mit – miért fotózok – s fotóztam. De azt sem, honnan jöttem, s merre tartok. Csak nézd meg jól a képeim! – a választ megkapod.”

tavasz♥

Azt hiszem, hogy a legutolsó bejegyzésem óta hivatalosan is tavasz lett.. Annyira hiányzott az egész. Hiányzott, hogy az utcán sétálva feltöltődhessek a napsugarak melegével, hogy egy rövidujjúban flangálva se fagyjak meg, sőt, talán még az is hiányzott, hogy a nap kiégesse a retinámat. Annyira örülök, hogy újra tavasz van, elmondhatatlan..*-*

Persze, sikerült eljátszanom ugyanazt, mint három éve mindig. Ugyanúgy, ugyanabba a személybe. Már csak gratulálni tudok magamnak és röhögni a hülyeségemen. Mert nem, nekem nem volt elég, hogy kétszer eltűntél, amikor minden jobbra fordult, nem, megvárom inkább, hogy még párszor pofára ejts, és csak utána ébredek majd fel a kis álomvilágomból. Teljesen logikus..

Egy hónap (és egy nap) múlva 16 leszek.. De nem, továbbra sincs annyi eszem, hogy feltűnjön egy teljesen normális gondolat: Nem.Kellek.Neked! De azért próbálkozom, hátha most sikerül. Bármennyire is úgy gondolom, és úgy gondolják mások, annyira nem változtam meg azért sem külsőleg, sem belsőleg, hogy Neked elég jó legyek.. Soha nem leszek elég jó. Ha belehalok se, és ebbe bele kéne végre törődnöm. De akkor feladnám a reményt és megutálnálak. És én nem akarlak utálni, iszonyat sokat jelentesz, évek óta, akkor is, ha ezt nem tudom kifejezni kellőképpen. Ez kicsit olyan adok-kapok kapcsolat lett. Próbálom "visszaadni" az elmúlt évek sérelmeit, de ezekbe én minimum ugyanannyira megsérülök, mint Te. Értelmetlen, amit csinálok, de azért folytatom, hátha.. Már nem tudok mást tenni, csak nevetni magamon. Egy idióta vagyok.. Előbb-utóbb (inkább utóbb) csak rájövök, hogy a Földön élek és nem Disneylandben...

Ma amúgy rájöttem, hogy nekem a napszemüveg nem is áll olyan hülyén - eltekintve attól, hogy semmit se látok a szemüvegem nélkül, de az mindegy jelenleg. Szóval, hatalmas profilkép-cserélgetésbe kezdtem és megkértem Zsuzsit, hogy keressen nekem idézetet hozzá. Ezt találta, nagyon megragadott, hatalmas igazság:

"Nekem a szabadság kell. A levegő, a tér, hogy ne öljenek meg egyetlen pillantással, gondolattal, hogy ne érezzem azt, hogy nem jó az, ami vagyok. Még egyszer nem vagyok hajlandó elviselni azt, hogy háttérbe szorítsanak. Nem választok rosszul, most már nem fogok. Nem kell olyan, aki nem tisztel, nem becsül, és nem örül nekem, velem; minek kellene. Mit tudnék én kezdeni vele? Ám addig, amíg ilyen nincs, élvezem azt, ami vagyok, így nem is hiányzik senki. A mosolyt, az életet, amit nap mint nap kiszínezek, és kérdés nélkül lepakolom magam elé, vigye, akinek kell, nálam aztán van belőle bőven. Hiszen addig jó, amíg meg tudod találni magadban a gyereket, az idiótát, az őrültet, azt, aki a hétfő reggelt nem szürkének, hanem kávé nélkül is varázslatosnak látja."

Egyébként valójában tényleg kicsit így érzem magam. Vagy nem is tudom, hogyan. Egyik pillanatban még nyugodt vagyok, utána bepörgök és 10 percig csak hadarni tudok és nevetni, aztán pedig kifulladva leülök valahova a gondolataimmal és a sírás határán állok. Azt hiszem, hogy ezt a tavasz, de legfőképpen Te hoztad ki belőlem.. Hogy pont amikor minden rendbe jönne végre, jössz és belekavarsz mindennek a közepébe.. Kicsit érdekes, hogy egyfelől Miattad billent vissza a kis világom jórészt a helyére, másfelől viszont pont Te vagy az, aki kibillenti a mérleget. Csak azt lenne jó végre megtudni, hogy pozitív vagy negatív irányba billented-e...

mókuskerék.

Holnaptól megint vissza a mókuskerékbe, vissza a suliba.. És ilyenkor jövök rá, hogy egész szünetben semmit se csináltam. Ma kezdtem el kapkodni a fejem, hogy tejóég, volt-e egyáltalán lecke, valami tanulnivaló, bármi, amit elfelejtettem. És miután konstatáltam, hogy irodalmat kellett volna tanulni, becsuktam a könyvet, füzetet, mint aki jól végezte dolgát.. Szóval, még van egy bibliai történetem mára, meg valamennyit tanulni is kéne rá, és kész.

Mellesleg, irigylem a testvéremet. Aki meghosszabbíthatta egy nappal a szünetet - jó, csupán elfelejtette, hogy ma már tanítás van, de ez másodlagos. 

Semmi kedvem visszamenni. Szabályosan rettegek a gondolattól, hogy újra be kell mennem. Próbálom is késleltetni a dolgot, későbbi busz, stb. Félek, hogy mi lesz, ha... Én erre nem igazán állok most készen, nincs hozzá elegendő erőm, önbizalmam. Félek, hogy hülyeséget fogok csinálni.. Legalább csak 2 napot kell túlélnem, és jön a hétvége.. És mivel elvileg tűrhető idő lesz, talán tudok edzésre is menni.. Vagy valami, amitől jobb kedvem lesz. - Bár azon az se sokat javít, hogy reggel óta hallgatom a kopácsolást a fejem felett, a teraszunkat építgetik, még a héten biztosan végig ez lesz.. -

Egy hatalmas ölelésre és némi kitartásra van most szükségem. Hogy túléljem ezt a két napot. Nem akarom élvezni, az túl nagy kérés lenne - bár úgyis jó lesz -, csak ne essek hasra! Könyörgöm.... 

remember. - kicsit hosszú -

Kicsit ilyen visszaemlékezős, régi levelet-olvasgató hangulatban vagyok. Betudható ez annak, hogy a jelenlegi helyzetemmel annyira nem értek egyet, hogy így próbálok szabadulni belőle - természetesen sikertelenül.

Szóval nagyban olvasgattam régebbi bejegyzéseket (jó, 2011-es évösszefoglalóm, katasztrófa volt), képeket nézegetek, visszapörgetem a facebook-falamat, meg merengek a múlton. És ilyenkor mindig letargia és melankólia (na, milyen szavakat ismerek) vesz erőt rajtam. Mert rájövök, hogy nincs időgépem, ami visszaröpít pár évvel ezelőtti életembe, sőt, akár csak az egy héttel ezelőtt kimondott/leírt szavaimat sem tudom megváltoztatni. És ez olyan se füle-se farka érzés, mert nem tudom, hogy mitől van. Illetve, hogy a viharba ne tudnám, csak nem kéne, hogy ez így legyen.. De megint a kicseszett önsajnáltatásom az oka, hogy ide jutottam. Mert ha képes lennék csak egyszer az életben azt mondani egy barátnak, hogy neharagudj, de most nem tudom ezt vagy azt elmesélni, akkor nem lenne ez a helyzet. De nem, mindig jártatnom kell a számat. Megszokott. No nembaj, nem is ilyen irányba akartam elvinni az egészet...

Szóval, maradjunk a múltnál..

Az hazugság lenne, hogy a pár évvel ezelőtti dolgokat akarom visszakapni. Csak néha már tényleg nem tudom eldönteni, hogy vajon akkor vagy most szenvedek-e jobban. Bár, ez meg túlzás. Mert általánosban csak utáltak és előítéletekkel álltak hozzám, nem tudtak elfogadni, stb. És ott idővel tényleg nem találtam már a közös hangot, egy része túl gyerekes volt hozzám, a másik meg más kategória. És én nagyon sokat vártam a vetésis éveimtől. Egy ideig úgy is tűnt, hogy igen, megvan, most tényleg sikerült. Aztán ugye jött az az ominózus januári hülyeségem - hogy kulturáltan nevezzem meg - és onnan egyre lejjebb sodort a lavina. És most tartok ott, hogy innen csak feljebb tudok kerülni. Mert látszólag minden rendben van körülöttem: fél év alatt olyan barátokat találtam az osztályomban, amilyeneket az ezt megelőző 8 évben soha; van pár felsőbb éves ismerősöm, barátom, akikkel viszonylag jól kijövök; ahhoz képest, hogy teljesen új környezet, új elvárások, egy viszonylag jó tanulmányi eredményt tudok hozni (spanyolon sürgősen javítanom kell!); és a többi. De gyakorlatilag meg, ha a másik oldalát szemlélem a helyzetnek, akkor kezd megint minden hasonlítani az általános iskolás helyzetre.. Megint kezdem ellökni magamtól az embereket, kezdek felvenni egy beképzelt, fennhéjázó, elviselhetetlen magatartásformát, és hasonlók. Szóval, ez is olyan, mint a spanyol, sürgős változtatást igényel..

Mellette meg még ott van bennem, hogy 29-én lesz harmadik éve, hogy lovardát váltottam. És már nem érzem azt, amit kezdetben.. Hogy otthonra találtam. Pedig pár hónapja még pont én voltam az, aki nem akart elmenni, amikor lehetőségem lett volna rá. Most meg erőltetném, hogy menjünk, mert kezdem elveszíteni a lábam alól a talajt itt is. Bár, nagyon jól tudom, hogy ez se lenne hosszútávon kifizetődő dolog. Néha felmerül bennem, hogy teljesen abba kéne hagyni.. (Aztán ezt az ötletet rendszerint el is vetem)

Mindegy, nincs okom panaszra. Annyira szarul nem vagyok.. Most minden annyira szomorúnak és kétségbeejtőnek tűnik, mert egy hét után rájöttem, hogy ezt nem így kellett volna rendezni és hogy hiányzik.. De most már nem tudok mást tenni, mint keseregni a hibámon. Aminek, valljuk be, nincs sok értelme.. 

Sikeresen belefutottam egy problémába, pont ugyanabba, mint két éve. És, ugyanúgy áll minden, mint akkor. Maximum annyi a változás, hogy több az élettapasztalatom és már van elképzelésem olyan dolgokról, amikről anno fogalmam sem volt. Ez a dolog kicsit olyan számomra, mint egy kikötő: bármi van, az az egy biztos, hogy minden évben összefutunk. Ha másért nem, csak egy kis önbizalmat nyerek általa. Megfogadhatnám, hogy idén másként lesz, de minek? Ez nem - csak - rajtam múlik.. Ezt a játékot most két embert játssza! ;)

Tehát, marad a rengeteg optimista zene, próbálok pozitívan szembenézni a rám váró napokkal, és reménykedni, hogy minden helyrejön. Mert mást nem tudok tenni... Csak várni, hogy minden rendben legyen. És idővel - remélem - tényleg így KELL, hogy legyen..

bolondoknapja.

Lehet, hogy már anno, az éjszakai foci és a szalagavató után elkezdett tudatosulni bennem, hogy bizony, a virrasztás nem az én műfajom.. De miután hajnali fél 5-kor konkrétan beájultam a könyv (SzJG 8/2) felett, rájöttem, hogy tényleg nem tudok éjszakázni. Durván 4 órát aludtam, a második bögre kávét döntöm magamba, a szemem leragad és fáj a szemem. Tanulság? Ne nézz meg fél évadnyi Dr. Csontot, ha tudod, hogy nem bírsz majd ennyi hulla után aludni.. De amúgy, Boldog Születésnapot Mindenkinek, aki magáénak érzi ezt a napot!

Amúgy megnyugtató a tudat, hogy ez sem sikerült. De mondjuk, azt sem értem, hogy miért vártam, hogy majd pont ez fog sikerülni. Annyira naiv vagyok, hogy elhittem, hogy életem egyik legnagyobb álmát sikerül valóra váltanom.. Csak az a különbség, hogy most igazán egyedül vagyok. Mármint, képletesen. Ezt most magamnak kell megoldanom.. Bár, nem tudom, hogy egy eleve halott ügy mellett miért kell még mindig tüntetnem, ahelyett, hogy belátnám, hogy ez elúszott. Nevermind. Majd megoldom valahogy. Csak nem kellett volna ennyire beleélnem magamat. Mert mindig olyankor van a baj. Meg amúgy is, most kicsit sebezhető vagyok. Vagy paranoiás. Vagy leginkább mindkettő. Iszonyatosan félek az elkövetkezendő héttől, nehogy valami hülyeséget csináljak. Mert ezzel most már úgy tűnik, hogy nem csak magamnak ártok.. Azt simán elviselem, ha magam alatt vágom a fát. De más alatt? Nem szeretném.. Még akkor se, ha hisztiznem kéne, utálnom mindenkit, aki bármi pozitívat is mondott ezzel kapcsolatban, nem megy. Nem tudom utálni se őt, sem mást. Egyszerűen, beletörődtem. És meglepő módon, már nem fáj. Inkább csak tompán sajog. De, az előzőekből kiindulva, az egy darabig még fog is..

Lassan tudatosul bennem, hogy ohohó, két nap és iskola. És abból holnap nem tudom mennyit leszek itthon, mert önkéntes munkára megyek be Veszprémbe, aztán meg kitudja mi lesz. És tanulnom is kellene lassan.. Irodalmat és spanyolt, por lo mínimo. De annyival könnyebb egész nap csak feküdni, Dr. Csontot nézni és olvasni. Olyan, felhőtlen nyugalom. És, tejóég, ha két nap van vissza a szünetből, az azt jelenti, hogy csütörtökön iskola. És túlélem. Erős vagyok. Valahogy meg kell ezt az egy mondatot jegyeznem: Ahol eltörtél ott leszel erős, ahol vesztettél ott leszel legyőzhetetlen és ahol el akarnak felejteni, ott leszel felejthetetlen..

húsvétvasárnap.

Nagyon boldog nyuszit kívánok Mindenkinek! - Bár az időjárás nem igazán Nyulas, inkább a Mikulást tudnám elképzelni sítalpakon. -
De - köszönhetően egy ismerősömnek -, lassan itt a jóidő, mostmár ráfér a természetre egy kis melegség, valami zöldes-kékes-meleg színes időjárásnak nagyon tudnék örülni, kezd irtózatosan elegem lenni ebből a latyakos, pocsolyás, havazós időből.
Valamint, holnap délután nagyon szurkoljatok, légyszi! (Pontosabbat most még ne, nem akarok előre inni a medve bőrére, ha sikerül, mindenképpen írom úgyis.)
Ja, és elmondhatatlanul köszönöm, nem olyan sokkal ezelőtt megvolt a 3000. látogató is, a hónap minden szempontból a legjobb most. Szóval, köszönöm Nektek!

#sunshine

visszatérve.

Visszatekintve tudnám azt mondani, hogy bárcsak máshogy tettem volna dolgokat. De nem teszem - nem tehetem. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert most minden annyira könnyűnek tűnik, vagy mert tényleg így érzem; ez majd elválik valamikor. De most tényleg nem tudom.. Persze, fáj meg minden. De nem úgy, ahogy vártam. Kissé megkönnyebbült érzés is, mintha valami lánc leszakadt volna, vagy egy kőfal leomlott volna.. De nem tudom, hogy ez meddig fog tartani..
Ha most, életem egyik legnagyobb álmának kapujában állva netalántán ez az ajtó is az arcomba vágódik, én összeomlok. Most lehet, hogy csak ez tart a földön, csak ez tart egyben. Hogy most az egyszer lehet, hogy sikerül az, amiért több, mint 7 éve küzdök. És most nem csak távolról szemlélem, ígéretként, hogy ha ez meg az lesz, akkor talán.. Nem, most itt van, órákra tőlem. És annyira szeretném, elképzelhetetlenül!

Sokat tanulhattam az elmúlt napokból. Talán többet, mint valaha. Ha ez kellett ahhoz, hogy újra magamra találjak és megerősödjek, akkor csak megköszönni az összes pofont, amit az utóbbi hónapokban kaptam.. Nem mondom, hogy vége, de úgy érzem, hogy felléptem arra a járdára, ami egy jobb, boldogabb időszakhoz vezethet. És nem engedem, hogy bárki is lelökjön innen. Mert ott akarok lenni, végre, annyi hónap után..

Megtaláltam azokat az embereket, akik nem érdekből vannak mellettem. Akik kérdés és válasz nélkül is tudják, hogy mi is van velem. Ha pedig nem, akkor megkérdezik. És segítenek, amiben csak tudnak. Ez teszi őket baráttá. És többé, ennyi csalódás után, nem hagyom, hogy olyan ember legyenek körülöttem, akik csak felszínesen állnak mellettem. Többé nem.. Megpróbálom, aztán meglátjuk, mi is lesz.. :)

~ Végtére is mindennek van határa, még annak is hányféleképpen lehet összetörni egy ember szívét.

kedd.

kissé hideg van.