már nem:)

Olyan sebeket okoztál, hogy egyáltalán csoda, hogy nem fakadok sírva a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől, akárhányszor csak eszembe jutsz. Legszívesebben utálnálak, azért, amit tettél. Nem tudom - és őszintén, nem is akarom tudni -, hogy direkt tetted-e. Inkább megmaradok abban a tudatban, hogy Te semmiképpen se vagy rossz és hibás, csak magamnak köszönhetem a történteket. Ami, valljuk be, így is van. Így, hogy kivételesen itthon vagyok hétköznap is, vártam, hátha erre fogsz járni, hátha megláthatlak egyszer csak az ablakon kipillantva, vagy bármi. De nem. És talán, jobb is ez így. Iszonyatosan sok minden megváltozott bennem azalatt az egy hét alatt, amikor nem láttalak. Sőt, nem is beszéltünk. És anno, amikor megint megkerestél, tudtam, hogy ez lesz a vége. Amikor minden pozitívnak és rózsaszínnek tűnik, akkor jössz Te és lerombolod. Illetve, nem is jössz, hanem mész. Mert ismét ez történt. Minden kis pillanat, minden kis szavad önbizalomra adott okot, és reményt kecsegtetett, hogy talán most sikerül. És amikor ez a tetőpontjára ért, te eltűntél. Szimplán csak hátat fordítottál, többé már nem érdekelt, hogy beszélek hozzád, hogy írok valamit, és az sem érdekelt többé, hogy létezem. És érzek valamit irántad.. Hiányzol.

De most nem engedhetem meg magamnak, hogy ezzel törődjek. Most koncentrálnom kell minden lépésemre, a bal lábamat a jobb elé helyezni, és tök mindegy, hogy mennyi fájdalom ért Miattad, tovább kell hogy haladjak. Év végén le kell, hogy vizsgázzak, az osztálykirándulást élveznem kell, nevetnem és beszélgetnem kell, mintha semmi se fájna. Közben meg, minden egyes olyan pillanatban, amikor távolabb kerül tőled, kicsit összetörök. És ez a sok kicsi összerakódik. De most megint ott van a sötét alagút végén a fény, az ok, amiért küzdhetek. De többé már nem Te vagy az. Találtam mást, olyat, aki tudom, hogy önszántából soha a büdös életben nem fog megbántani. Szóval, tovább küzdök, tovább építgetem az utamat, nélküled. De azt azért tudd, hogy mindig is fontos leszel..