Kicsit ilyen visszaemlékezős, régi levelet-olvasgató hangulatban vagyok. Betudható ez annak, hogy a jelenlegi helyzetemmel annyira nem értek egyet, hogy így próbálok szabadulni belőle - természetesen sikertelenül.
Szóval nagyban olvasgattam régebbi bejegyzéseket (jó, 2011-es évösszefoglalóm, katasztrófa volt), képeket nézegetek, visszapörgetem a facebook-falamat, meg merengek a múlton. És ilyenkor mindig letargia és melankólia (na, milyen szavakat ismerek) vesz erőt rajtam. Mert rájövök, hogy nincs időgépem, ami visszaröpít pár évvel ezelőtti életembe, sőt, akár csak az egy héttel ezelőtt kimondott/leírt szavaimat sem tudom megváltoztatni. És ez olyan se füle-se farka érzés, mert nem tudom, hogy mitől van. Illetve, hogy a viharba ne tudnám, csak nem kéne, hogy ez így legyen.. De megint a kicseszett önsajnáltatásom az oka, hogy ide jutottam. Mert ha képes lennék csak egyszer az életben azt mondani egy barátnak, hogy neharagudj, de most nem tudom ezt vagy azt elmesélni, akkor nem lenne ez a helyzet. De nem, mindig jártatnom kell a számat. Megszokott. No nembaj, nem is ilyen irányba akartam elvinni az egészet...
Szóval, maradjunk a múltnál..
Az hazugság lenne, hogy a pár évvel ezelőtti dolgokat akarom visszakapni. Csak néha már tényleg nem tudom eldönteni, hogy vajon akkor vagy most szenvedek-e jobban. Bár, ez meg túlzás. Mert általánosban csak utáltak és előítéletekkel álltak hozzám, nem tudtak elfogadni, stb. És ott idővel tényleg nem találtam már a közös hangot, egy része túl gyerekes volt hozzám, a másik meg más kategória. És én nagyon sokat vártam a vetésis éveimtől. Egy ideig úgy is tűnt, hogy igen, megvan, most tényleg sikerült. Aztán ugye jött az az ominózus januári hülyeségem - hogy kulturáltan nevezzem meg - és onnan egyre lejjebb sodort a lavina. És most tartok ott, hogy innen csak feljebb tudok kerülni. Mert látszólag minden rendben van körülöttem: fél év alatt olyan barátokat találtam az osztályomban, amilyeneket az ezt megelőző 8 évben soha; van pár felsőbb éves ismerősöm, barátom, akikkel viszonylag jól kijövök; ahhoz képest, hogy teljesen új környezet, új elvárások, egy viszonylag jó tanulmányi eredményt tudok hozni (spanyolon sürgősen javítanom kell!); és a többi. De gyakorlatilag meg, ha a másik oldalát szemlélem a helyzetnek, akkor kezd megint minden hasonlítani az általános iskolás helyzetre.. Megint kezdem ellökni magamtól az embereket, kezdek felvenni egy beképzelt, fennhéjázó, elviselhetetlen magatartásformát, és hasonlók. Szóval, ez is olyan, mint a spanyol, sürgős változtatást igényel..
Mellette meg még ott van bennem, hogy 29-én lesz harmadik éve, hogy lovardát váltottam. És már nem érzem azt, amit kezdetben.. Hogy otthonra találtam. Pedig pár hónapja még pont én voltam az, aki nem akart elmenni, amikor lehetőségem lett volna rá. Most meg erőltetném, hogy menjünk, mert kezdem elveszíteni a lábam alól a talajt itt is. Bár, nagyon jól tudom, hogy ez se lenne hosszútávon kifizetődő dolog. Néha felmerül bennem, hogy teljesen abba kéne hagyni.. (Aztán ezt az ötletet rendszerint el is vetem)
Mindegy, nincs okom panaszra. Annyira szarul nem vagyok.. Most minden annyira szomorúnak és kétségbeejtőnek tűnik, mert egy hét után rájöttem, hogy ezt nem így kellett volna rendezni és hogy hiányzik.. De most már nem tudok mást tenni, mint keseregni a hibámon. Aminek, valljuk be, nincs sok értelme..
Sikeresen belefutottam egy problémába, pont ugyanabba, mint két éve. És, ugyanúgy áll minden, mint akkor. Maximum annyi a változás, hogy több az élettapasztalatom és már van elképzelésem olyan dolgokról, amikről anno fogalmam sem volt. Ez a dolog kicsit olyan számomra, mint egy kikötő: bármi van, az az egy biztos, hogy minden évben összefutunk. Ha másért nem, csak egy kis önbizalmat nyerek általa. Megfogadhatnám, hogy idén másként lesz, de minek? Ez nem - csak - rajtam múlik.. Ezt a játékot most két embert játssza! ;)
Tehát, marad a rengeteg optimista zene, próbálok pozitívan szembenézni a rám váró napokkal, és reménykedni, hogy minden helyrejön. Mert mást nem tudok tenni... Csak várni, hogy minden rendben legyen. És idővel - remélem - tényleg így KELL, hogy legyen..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése