Büszkén jelenthetem be, hogy sikerült, idén keményen az első nap feléig bírtam, utána jött a szokásos pánikolásom, hogy nekem ez nem fog sikerülni, pofára fogok esni, el fogok bukni.. Aztán - oké, nem csak a saját érdemem volt, mert tényleg nagyon köszönök azoknak az embereknek, akik még így is elviselnek és próbálnak segíteni, hogy ne akadjak ki teljesen - rájöttem szép lassan, hogy nekem célom van. És senkinek sem engedhetem, hogy a célomtól eltántorítson.
Amúgy annyira nem is kétségbeejtő a helyzet. Mondjuk, az előbb amikor a spanyolházimat nézegettem - mert persze, nekem be kellett mennem a rendelőbe 5-ig, báááár, tényleg nagyon meg tudott nyugtatni - és bőgtem a fejemet fogva, hogy én mégis mi a sz*rt műveltem tavaly, mert szinte semmire se emlékszem és az év első dolgozata hatalmas csalódás lesz felcsillant bennem a remény kicsiny szikrája, hogy jéééé, van bennem egy bizonyos mennyiségű kitartás, amit meg kell ragadnom két kézzel és felszínre tépni! És sikerült! Igaz, durván 1 órába telt, mire a fejembe ment az egész múltidős dolog, de sikerült... Oké, ettől még az épp aktuális lelkiállapotomtól fog a dolgozat kimenetele függeni, de nem érdekel.. Mert nem az számít jelenleg, hogy mi lesz az egész vége, hanem hogy nem adtam fel. Hosszú idő óta most történt meg először, hogy felemeltem a fejem és folytattam a harcot. És úgy érzem, hogy igazából az iskola jó hatással van rám. Régebben kaptam volna egy olyan lenéző és semmibe vevő pillantást, mint amilyenből ma jócskán jutott nekem, és lehajtott fejjel odébbléptem volna hogy neeem, én nem kötök bele az idősebbe és kicsi vagyok és nem szeretném ezt..., ma pedig minimum olyan stílusban próbáltam visszanézni, belesűríteni minden MIÉRT?!?! kérdésemet a tekintetembe, mert én még a mai napig váltig állítom, hogy nem érdemeltem ki ezt a fajta értelmetlen lenézést, no mindegy.
És annyira fáradt vagyok, hogy csak pakolgatom egymás mögé az értelmes szavakat, de tudom, hogy egy összetett mondatomnak már semmi, de semmi értelme nincs, de nem baj. Ez az én blogom. Szóval, az én gondolataim. És ha keszekuszák, akkor keszekuszák. Így kell elfogadni. Tiszta lapot kaptam, élni akarok vele. Ennyi. És végre rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Tök mindegy, hogy csak egy vigasztaló mosoly, egy kedves szó vagy egy ölelés. De a barátaim mindig mellettem lesznek. A többiek pedig nem számítanak....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése