utálnálak.

~ Adj még egy pofont, nem érdekel. Állom. Adhatsz még vagy százat, azt is túlélem. Lehet, hogy fájni fog, de addig, amíg nem halok bele, én bizony mindig fel fogok állni, hiszen mennem kell. Nekem mennem kell.

Az a baj a nagy elhatározásokkal, hogy mindig belebukok.. Mert elég, ha meglátlak és kész. Onnan nincs tovább. Vagyis, általában vagy azon imádkozom, hogy vegyél észre, vagy azon, hogy semmiképpen se.. És nem tudom, hogy miért veszel észre, ha ennyire nem jelentek neked semmit se. Ha tényleg ennyire nem érdekellek, akkor ne mondj semmit, kerülj, ne gyere oda.. Ha meg jelentek, akkor végre igazán eldönthetnéd, hogy mit.. Mert ez három éve hónapokig padlóra küld, csak az, hogy tudom, hogy élsz, hogy beszélünk, hogy bármikor írhatsz. Csak ez. És küldöd közben még az idióta, félreértelmezhető szarságaidat, amikkel nem tudok mit kezdeni.. Mert döntsd már el, hogy egy flegma csá-ra vagyok-e érdemes, vagy puszira.. Mert nem teljesen mindegy azért. Legalábbis, nekem nem. Szóval, valami igazán történhetne már, mert három éve csak egy helyben állunk, néha belekevernek mások, akkor nem is beszélünk, vagy egyszerűen csak fogod magad és eltűnsz. Tehát, legyen már valami, könyörgöm! Mert néha már nem tudom, hogy miért csinálom ezt. Tényleg, gyakorlatilag pont akkor, amikor feladnám, jössz valamivel, ami okot és pozitív erőt ad a folytatáshoz.. Ennek így sose lesz vége. Legalábbis, szép vége sosem...