Azt hiszem, hogy a legutolsó bejegyzésem óta hivatalosan is tavasz lett.. Annyira hiányzott az egész. Hiányzott, hogy az utcán sétálva feltöltődhessek a napsugarak melegével, hogy egy rövidujjúban flangálva se fagyjak meg, sőt, talán még az is hiányzott, hogy a nap kiégesse a retinámat. Annyira örülök, hogy újra tavasz van, elmondhatatlan..*-*
Persze, sikerült eljátszanom ugyanazt, mint három éve mindig. Ugyanúgy, ugyanabba a személybe. Már csak gratulálni tudok magamnak és röhögni a hülyeségemen. Mert nem, nekem nem volt elég, hogy kétszer eltűntél, amikor minden jobbra fordult, nem, megvárom inkább, hogy még párszor pofára ejts, és csak utána ébredek majd fel a kis álomvilágomból. Teljesen logikus..
Egy hónap (és egy nap) múlva 16 leszek.. De nem, továbbra sincs annyi eszem, hogy feltűnjön egy teljesen normális gondolat: Nem.Kellek.Neked! De azért próbálkozom, hátha most sikerül. Bármennyire is úgy gondolom, és úgy gondolják mások, annyira nem változtam meg azért sem külsőleg, sem belsőleg, hogy Neked elég jó legyek.. Soha nem leszek elég jó. Ha belehalok se, és ebbe bele kéne végre törődnöm. De akkor feladnám a reményt és megutálnálak. És én nem akarlak utálni, iszonyat sokat jelentesz, évek óta, akkor is, ha ezt nem tudom kifejezni kellőképpen. Ez kicsit olyan adok-kapok kapcsolat lett. Próbálom "visszaadni" az elmúlt évek sérelmeit, de ezekbe én minimum ugyanannyira megsérülök, mint Te. Értelmetlen, amit csinálok, de azért folytatom, hátha.. Már nem tudok mást tenni, csak nevetni magamon. Egy idióta vagyok.. Előbb-utóbb (inkább utóbb) csak rájövök, hogy a Földön élek és nem Disneylandben...
Ma amúgy rájöttem, hogy nekem a napszemüveg nem is áll olyan hülyén - eltekintve attól, hogy semmit se látok a szemüvegem nélkül, de az mindegy jelenleg. Szóval, hatalmas profilkép-cserélgetésbe kezdtem és megkértem Zsuzsit, hogy keressen nekem idézetet hozzá. Ezt találta, nagyon megragadott, hatalmas igazság:
"Nekem a szabadság kell. A levegő, a tér, hogy ne öljenek meg egyetlen pillantással, gondolattal, hogy ne érezzem azt, hogy nem jó az, ami vagyok. Még egyszer nem vagyok hajlandó elviselni azt, hogy háttérbe szorítsanak. Nem választok rosszul, most már nem fogok. Nem kell olyan, aki nem tisztel, nem becsül, és nem örül nekem, velem; minek kellene. Mit tudnék én kezdeni vele? Ám addig, amíg ilyen nincs, élvezem azt, ami vagyok, így nem is hiányzik senki. A mosolyt, az életet, amit nap mint nap kiszínezek, és kérdés nélkül lepakolom magam elé, vigye, akinek kell, nálam aztán van belőle bőven. Hiszen addig jó, amíg meg tudod találni magadban a gyereket, az idiótát, az őrültet, azt, aki a hétfő reggelt nem szürkének, hanem kávé nélkül is varázslatosnak látja."
Egyébként valójában tényleg kicsit így érzem magam. Vagy nem is tudom, hogyan. Egyik pillanatban még nyugodt vagyok, utána bepörgök és 10 percig csak hadarni tudok és nevetni, aztán pedig kifulladva leülök valahova a gondolataimmal és a sírás határán állok. Azt hiszem, hogy ezt a tavasz, de legfőképpen Te hoztad ki belőlem.. Hogy pont amikor minden rendbe jönne végre, jössz és belekavarsz mindennek a közepébe.. Kicsit érdekes, hogy egyfelől Miattad billent vissza a kis világom jórészt a helyére, másfelől viszont pont Te vagy az, aki kibillenti a mérleget. Csak azt lenne jó végre megtudni, hogy pozitív vagy negatív irányba billented-e...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése