#hard

~ Mostantól úgy gondolok rád, mint egy egyszerű hétköznapi fiúra, akit bármikor képes lennék szeretni, de nem te leszel az egyetlen. Nem fogok miattad sírni, és nem fogok rád várni. És észreveszem, hogy más fiúk is léteznek. A szívem mélyén még mindig reménykedem, de nekem is szükségem van a boldogságra. Nem fogok miattad mindent veszni hagyni úgy, hogy még csak nem is vagy az enyém. Fáj, és nagyon nehéz, de tovább kell lépnem, és most az egyszer nem miattad, hanem magam miatt..

Annyian szóltak, hogy nem kéne ezt csinálnom, hogy hagyjam abba, mert fájni fog, hogy felejtsem el, mert idióta vagyok. És nem.. Elképzelni nem tudom, hogy még hány pofon szükséges ehhez.. Mert üvöltözöl, bunkó vagy, átsétálsz a szívemen, úgy teszel, mintha nem is lennék a világon - hetekig. Aztán egyik nap csak rám mosolyogsz, kedvesen odaköszönsz és felvonod a szemöldöködet egy vigyor kíséretében, hogy mit is keresek én pont ott, ahol.. És minden megváltozik. Megint jön az a gyomorszorító érzés, megint csak leülnék és sírnék, és megint, mint már annyiszor, elveszítem a gondolataimat, az elhatározásaimat.. Nem kéne ezt tenned.. Inkább legyél akkor csak közömbös velem szemben is, mint mindenki mással, de ne így.. Ne legyél egyszer kedves, egyszer bunkó, mert tönkreteszel vele.. De ha pedig elviselhetetlen a viselkedésed, az fáj, elképzelhetetlenül. Ha meg észreveszel, akkor a föld felett lebegek. Pedig nem kéne. Nem kéne, hogy foglalkozzak veled, mert több eszem kéne, hogy legyen.. Mert nem szabad. És ez igazából, tök mindegy, hogy mi is történik, ott lebeg a szemem előtt: nem szabad..
Hiányzik, amikor még minden rendben volt. Amikor nem kellett azon gondolkoznom, hogy mit tehetek és mit nem, egyszerűen, bármit is tettem, helyesen reagáltad le, anélkül, hogy ekkora fájdalmat okoztál volna minden tetteddel..
És mint már annyiszor, most sem tehetek mást, minthogy letörlöm a könnyeimet, felemelem a fejem és folytatom az utat, amit elkezdtem. Egy elhatározással, hogy a következő (és azt követő) héten nem fogsz érdekelni.. És valahogy, ez az elhatározás az első találkozásunkig ki is tart rendszerint.. Onnantól pedig, fogalmam sincs, hogy mi lesz..
És néha eszembe jut, hogy mi lett volna, ha anno január környékén, amikor eldöntöttem, hogy ide akarok járni, tudom, hogy ezzel kell szembenéznem már az első hónapban.. Vajon, mi lett volna másként, ha tudom.. Bár, akkor még nem ismertelek igazán, ergo, a tudat szimplán nem tántorított volna el a céljaimtól. Most meg.. Nem, hazugság, mert még most sem vagy elég ok ahhoz, hogy én innen komolyan el akarjak menni. Mert belehalnék. Inkább török össze minden egyes találkozásunkkor, minthogy feladjam az álmaimat. Még miattad sem.. Soha, senki miatt. Egyszer csak rendbe jön minden. Decemberben már sikerült, kitartott az elhatározás egy hónapig, most is meg kell próbálnom. Legalább úgy tenni, mintha minden rendben lenne.. Mert más lehetőség nincs és kész.