Mérhetetlenül idióta vagyok. És ezt most úgy komolyan, több okból kifolyólag is.. De, nézzük a legkézenfekvőbbet: Hogy nem logikus az, hogy egy busz, ami lemegy Balatonfüredre, valószínű, hogy megáll Veszprémben is?! Neeem, emiatt az idiótaságom miatt várhattam plusz 8 emberrel még fél órát Herenden, sötétben, kaja nélkül - mert logikus, hogy az orrom előtt zár be a Spar és a pékség is.. Mindezt egy több, mint három órás tájfutó cucc után (közmunka), ahol kiraktak egy szentgálit, egy siófokit meg egy nemesvámosit egy vizes, sáros mező szélére, hogy akkor vigyázzunk a pontra. És utána még találjunk is vissza a városközpontba.. És jappp...
Most így megfogalmazódott bennem, hogy annyi mindent hagytam egyszerűen eltűnni az életemből, olyan embereket, akiket normál körülmények között sosem hagytam volna elsétálni.. És most hiába próbálom, egyszerűen, nem tudom, hogy elég lesz-e, hogy mindent megteszek annak érdekében - illetve megpróbálok megtenni -, hogy ez újra olyan lehessen, mint régen.. Bár, ez tök hülyeség, hogy olyan, mint régen. Mert, az elmúlt, szép volt, jó volt, és egyszeri volt. Mert úgy gondolom, hogy ha valami (pl. egy barátság) megszakad, - akár csak kevés időre is -, akkor lehet, hogy jobb lesz, lehet, hogy rosszabb, de ugyanolyan soha.. És így csak szétnézek a környezetemben, és eszembe jut egy csomó emlék, és a felén legszívesebben sírnék, mert hihetetlenül hiányzik.. És ez ilyen, nem tudom.. Mert hiába szép maga az emlék, akkora fájdalmat tud okozni, ha eszembe jut... És nem tudok mást mondani, csak ismételni, hogy sajnálom. És indokokat keresni. De igazából, nincs indok. Semmire sincs indok. Mert ha egy-két emberre volt időm, amikor élni sem volt kedvem, akkor igazán kellett volna, hogy legyen időm a többiekre is. De ez meg hazugság. Mert még mindig azt érzem, hogy nagyon kevés embert bírok elviselni magam körül. Oké, felszínesen akárkit, elcseverészek vele egy álmosoly kíséretében, de úgy igazán, hogy azt mondjam, hogy basszus, beszéljünk már, mert nagyon hiányzol.. Na, ilyet jelenleg nagyon kevés embernek tudok csak mondani. És félek, iszonyatosan. Hogy megpróbálok rendbe hozni dolgokat, és egy idő után rájövök, hogy mégse ez hiányzik, mégse tudom elviselni jelen pillanatban magam körül.. És én nem vagyok annyira erős, hogy azt mondjam, hogy bocs, de most idő kell.. Nem, én ilyenkor inkább hátat fordítok, sírok egy sort. Vagy szimplán olyan pontjába ütök az embernek, amiről tudom, hogy fáj neki.. És emiatt nem keres többé... Vagy csak egyik napról a másikra eltűnök, nem keresem, nem válaszolok, elfordulok.. És utána próbálhatom minden erőmmel helyrehozni, van egy pont, ami után az ember már nem képes új esélyt adni.. Gondolom.
És hülye vagyok, de tényleg. Mert igazából minden, amit felépítettem magam körül, miattam omlik le.. És néha annyira azon vagyok, hogy feladom, mert nincs értelme folytatni, mert csak másoknak ártok azzal amit teszek.. De olyankor eszembe jut, hogy nekem anno valaki azt mondta, hogy a feladom szó nem szerepel a szótáramban.. És nem tudom, szóval, persze, tovább csinálom. Csak ahányszor eszembe jut, hogy feladom, valami mindig eltörik bennem, és milliónyi heget hagy maga után..
Mindegy. Nem kell most foglalkozni velem, megleszek, majd egyszer. Csak megint annyira nehéz minden, annyira úgy tűnik, hogy kezdenek szétcsúszni a dolgok.. És csak állok és nézek, és nem tudok mit tenni.. Mindegy. Majd elmúlik.. Egyszer minden..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése