~ Lehet, hogy egyedülálló vagyok, viszont a szívem már rég foglalt.

- Hiányzik?
- Nem.
- Szereted?
- Már nem...
- Akkor töröld le a könnyeidet...

Ez... ez... ez.... Egyszerűen nem tudom, hogy mi van mostmár. Tudom, hogy nem, mert nem, mert ezt tilos, óriási betűkkel áll ott, hogy nem lehet, "Dorka, ne legyél ennyire hülye, nem szabad!!", és próbálom is, mert a kis csökött agyacskám fel is fogja, hogy nem, mert ezzel rengeteg mindent tönkretennék, többek között saját magamat, és valószínűleg mindenkit a közvetlen környezetemben, mert ebből sem én, sem Ő nem jönne ki jól, rengeteg fájdalommal és veszteséggel járna, ha én most felvállalnám, hogy az van, ami..

De mégis ott van egy érzés.. Egy érzés, amit nem törölhetek el, nem tehetek úgy, mintha nem is létezne, hiába is próbálom. Próbálok úgy tenni, mintha nem lenne fontos, nem lenne fájdalmas, hogy az egészből még hátramaradt egy kis szikra, az egész fellángolásból egy kis parázsló hamu maradt csak, ami azonban az utóbbi hetekben tűzvésszé nőtte ki magát.

Nem tudok a szemébe nézni anélkül, hogy eszembe ne jutna, hogy itt minden rajtam áll vagy bukik, vagy, hogy csak meg ne lássa, meg ne tudja, hogy mi is van mostanság..

Meglátom a nevét abban a rohadt kis négyzetben facebookon, mellette a rohadt kis zöld köröcskével, hogy online, és minden egyes alkalommal megnyitom, csak hogy elolvashassam, amit eddig írt. Meglátok valamit, ami Hozzá kapcsolódik és egyből eszembe jutnak a kérdések, kérések, enyhe kis gúnyolódások, minden! És bármennyire is szeretném, hogy máshogy legyen, ennek így kell maradnia, túl sok fájdalommal járna..

Azt hiszem, az, ha a saját hülyeségem, a saját érzéseim miatt elveszteném Őt és mindent, amit eddig Tőle kaptam, az sokkal jobban fájna, mint a mostani helyzet.. Így hát úgy teszek minden nap, mintha mi se lenne, mintha csak egy lenne a sok közül, semmi több, és remélem, hogy egyszer everything gonna be alright, úgy, mint mikor ez a dolog még nem játszott szerepet...