Van az a mondás, miszerint az ember csak akkor lát igazán tisztán, ha a szemét már tisztára mosták a könnyek - bár én egy könnyet sem hullattam érted az elmúlt pár napban. De végre tisztán látok. Látom, hogy tévedtem. Nem létezhet, hogy az egész társadalom téved, és csak én látlak valójában olyannak, amilyen vagy. Én azt láttam, amit látni akartam, olyannak ismertelek, amilyen akartam, hogy legyél. És tévedtem. Hatalmas és nagyon fájó tévedés volt, és jelenleg még nem tudom azt mondani, hogy tanultam belőle. Mert valahol a lelkem mélyén érzem, hogy nincs vége. Idővel be fogok mesélni magamnak valami magyarázatot erre is, hogy nem te voltál a hibás, megint a körülmények játszottak csak ellened, ellenünk.
De amíg még hinni tudom, tudni tudom, hogy te valójában ilyen vagy, ennyire nem zavar, ha átgázolsz rajtam, átgázolsz mindenkin, hogy a saját céljaidat valóra váltsd, addig igenis ez kell, hogy lebegjen a szemem előtt - hogy a titánok harca valójában nem is titánok harca lenne. Hogy is lenne, amikor elfogyott az önbecsülésem, elfogyott az erőm, nem tudok tovább harcolni ellened, és az egész helyzet ellen.
És próbálom magamba verni, hogy A woman is unstoppable after she realizes she deserves more, de egyszerűen nem megy. Picinek és jelentéktelennek érzem magam, egy porszemnek, aki beakadt a gépezetbe, egy molylepkének, aki beszállt a lámpabúrába. Talán ez az igazán találó. Egy kis kártékony molylepke voltam csak, aki beszállt a lámpabúrába, de túl közel repült az izzóhoz, a fényességhez, és megégette magát. Hinnem kell benne, hogy csak megégettem magam, és nem égtem el. Mert folytatnom kell. És a folytatás legszebb módja az lesz, ha megmutatom neked, hogy kivel játszottad ezt a játékot, kit veszítettél el, mit veszítettél el.
Mert ezek után máshogy kell, hogy legyen minden. Nem fogsz tőlem többé elismerést, csodálatot kapni. Megvetés kell, hogy süssön a szememből, ahányszor rádnézek. Mert megaláztál.
Csak egyelőre nem találok magyarázatot az egészre. Erről is, mint annyi minden másról, érdekelne a te sztorid. Tudtad-e egyáltalán, hogy én írtam? Vagy csak láttál egy nevet, egy kérdést, nem is gondolkoztál, csak válaszoltál? Nem tudom minek örülnék jobban... Ha megtudnám, hogy csak adtál egy választ, és valójában ilyen vagy, vagy ha kiderülne, hogy ez a személyemnek szólt. Mindkettő fájna, mindkettő a saját mesémet rombolná le.
De tovább kell menni, meg kell erősödni, és bebizonyítani, hogy nem én vesztettem ezzel most sokat.
És van már új cipőm, új pólóim, új fürdőruhám, új nadrágom - de még mindig fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése