...and another

Körülbelül fél évente egyszer jut eszembe blogot írni, és akkor is főleg olyankor, amikor csalódott vagyok, és nem tudok nagyon kihez fordulni. Illetve ez így nem is igaz, mert lenne kihez fordulnom, de igazából senki sem tud mit mondani, senki sem tud igazán segíteni.
Azt hiszem, az a bajom, hogy túl gyorsan kötődök emberekhez. És túl gyorsan - és nagyonnagyon sokszor feleslegesen - élem bele magam olyan dolgokba, amikről már a legelején tudom, hogy halva születtek.
Ez is ilyen volt - bár Bia azt mondta, hogy még ne írjam le a dolgot, mindenkinek lehet rossz napja, és hogy érzi, hogy ez még jóra fog fordulni. Hát, őszintén? Én nem érzem. Egyáltalán.
Mondjuk lehet, hogy jobb így, hogy belül a rosszra készülök fel, mert így ha valóban rossz történik sem fog annyira fájni - vagy valami ilyesmi, próbálom ezzel nyugtatni magamat.
Közben meg már pénteken gyomorgörccsel mentem be, borzasztó érzés. Hogy tehetetlen vagy. Hogy egy-az-egyben ki vagy szolgáltatva egy másik ember kényének-kedvének. Ha éppen olyan a kedve, te vagy a kis világa középpontja arra a pár percre, csak te számítasz. Ha pedig olyan kedve van éppen, akkor elég egyértelműen a tudtodra adja, hogy nem számítasz - és soha nem is fogsz. Na jó, a végét csak én tettem hozzá, de akkor is.. Nem tudom mi lesz, de félek kivárni. Félek újból csalódni. Mondjuk, valahol már megszokhattam volna, hogy sosem leszek elég jó...