Nem szabad, hogy fájjon. Ez nem fájdalom. Inkább csak egy tátongó űr a mellkasomban, amit érzek. Érzek, minden egyes lélegzetvételnél. Minden egyes mozdulatnál. De nem fáj, már nem fáj. Hozzászoktam. Igazából, ez tart a földön. Ebbe kapaszkodhatok. Ha minden szétcsúszik körülöttem, tudom, hogy ez az érzés akkor is kitart és megmarad. Mint egy mentőkötél, megkapaszkodtam benne és képtelen vagyok elengedni. Talán már túl görcsösen szorítom magamhoz. De nem tudom elengedni, akárhogy próbálom is. Képtelen vagyok rá. El fog múlni, ebben biztos vagyok.
Csodák nincsenek. Szóval feladtam a reményt. Kapaszkodom az érzésbe, és remélem, hogy egyszer véget ér. De ha már ez se lesz itt, mi lesz, ami össze fogja fogni az amúgy teljesen kusza életemet? Mi lesz, ha eltűnik az a dolog, ami a legnagyobb biztonságot és a legnagyobb rettegést nyújtja egyszerre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése