És én sírok. De nem a csodálatos, felszabadító, büszke fajtából. A szemfesték elkenős, párnába folytós, minden elveszett kategóriából. Mert most tényleg úgy érzem, hogy minden elveszett.
Azért megnyugtató, hogy a történelem ismétli önmagát. Majdnem egy éve, egy teljesen behavazott délutánon ugyanígy a párnámba sírtam. Azóta talán csak az ágynemű változott. Akkor megoldódott minden, de kellett hozzá egy fél év. Hogy most meg fog-e oldódni? Kétségtelenül. De hogy én ezt hogy élem túl, és egyáltalán, túl tudom-e élni ezt, az a kétséges..
Az a rossz abban, amikor az ember az egyik legjobb barátjától kapja a pofonokat, hogy pontosan tudja, mekkorát és hova kell ütni, hogy az igazán fájjon. De megértettem. Szar ember vagyok, mondj olyat, amit eddig nem tudtam magamtól is. Pár órája még a világ csúcsán éreztem magam, aztán egy kis szavacskán felrobbant az a máglya, ami hosszú ideje épül már a kis sértésekből, és most elsöpört. De úgy látszik, hogy csak engem. Olyan látszólagos nyugalommal tudsz még akkor is sértegetni, amikor én a billentyűzetemet se látom a Niagara-vízesőstől, ami feketén ömlik a szememből, hogy azt tanítani kéne.
Végülis, a Niagara-vízesés is befagyott.. Talán egyszer a könnyeim is elfogynak majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése