Alig fél perce írtam le, hogy nem ér annyit az egész - nem érsz annyit -, hogy újra írjak miattad. És mégis. Bár, nem vagyok benne biztos, hogy miattad van ez most. Hiszen mostmár több, mint egy éve nem teszel semmit. És mégis... Leginkább magamat hibáztatom, mert ekkora hatással voltál rám, nem is az, hogy "elcsavartad a fejemet", mert már nem 14 éves vagyok, látom a hibáidat, látom, hogy te vagy az az ember, aki szemtől-szembe képes lenne elpusztítani. Tavaly egy ismerősöm azt mondta, hogy a te istenkomplexusod az egyetlen, ami vetekedhet az enyémmel. Azóta eltelt egy év, és kettőnk közül már csak neked van istenkomplexusod. Valamilyen szinten ez neked köszönhető. Akkora akadályt gurítottál akaratodon kívül az utamba, aminek a leküzdése minden energiámat felemésztette. Olyan emberek fordultak ellenem, a barátaim (legalábbis azt hittem, hogy a barátaim), és olyan dolgokat vágtak a fejemhez, amiket nem kellett volna átélnem - az ellenségeimnek sem kívánnám ezt soha.
Legalább egy fejezet lezárult. Hosszú és fájdalmas volt, mindennapi szenvedések sorával. De valamilyen szinten te segítettél lezárni ezt. Valahogy nem tudtam már úgy nézni többé rá, mint az egész előtt, azelőtt, hogy megmondta, mit gondol rólam valójában. Azóta elvagyunk egymás mellett, néha-néha beszélünk pár szót, de ez akkora szakadék lett, amit már egyikőnk se tud és nem is akar helyrehozni.
Hiányzol...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése